Sziasztok! Nagy sokára megírásra került ez a rész is. Remélem, kellően megdöbbentelek majd Titeket :)

Pansy:

Nem gondoltam volna, hogy Harry ilyen teljesítményre képes, a szuszt is kikefélte belőlem. Alig bírtam lemászni a hasáról. Nyomtam egy csókot a szájára, majd ügyetlenkedve átemeltem rajta a fél lábam, hogy mellé tudjak feküdni. A hátamra gördülve bámultam a plafont, és próbáltam lecsillapítani gyors lélegzetvételeimet.

- Ez fantasztikus volt – doromboltam kielégülten, amint meg tudtam szólalni. - Imádlak titeket.

- Minket? Mi ez a többesszám? - lepődött meg egy kissé.

- Téged és amivel rendelkezel – mosolyogtam rá sejtelmesen.

- Oh, hát akkor el kell, hogy mondjam, mi is imádunk titeket – ölelt át szemből. Szinte belefúrtam magam a csupasz mellkasába. Olyan finom illata volt a bőrének. - Remélem, nem lett ettől bajuk a gyerekeknek.

- Kicsik még, alig néhány milliméteresek. Nem is érezték. Tényleg, fogsz majd beszélni hozzájuk, hogy megismerjék a hangodat? - kérdeztem vigyorogva. Ahogy magam elé képzeltem Harryt, amint a pocakomhoz beszél, megmosolyogtatott.

- Fogok hát. Azt még nem tudom, hogy mit, majd, ami az eszembe jut.

- Nagyon jó apa leszel, ezt már most megmondhatom – néztem fel rá. Az éjjeli lámpa gyér fényében láttam, hogy elkerekednek a szemei. - Ne nézz így, nem kell hozzá jósnak lennem, nagyon megértő vagy és empatikus is, ami ritka adottság.

- Ahogyan te is.

- Én is jó anya leszek, ennyi – feleltem rá komolyan, mire kiszakadt belőlünk a nevetés. A jókedvünket az ablak felől jövő kopogtatás zavarta meg. Harry kelt fel elsőnek, hogy beengedje az agyonázott baglyot. Egy fülesbagoly volt az, méghozzá anyám madara, egyből felismertem Caesart.

- Szegény pára – sajnálta meg Harry. Szórt ki elé bagolycsemegét, és rakott elé egy kis vizet is. - Ki küldhette ilyen időben útra?

- Anyám – jött az egyszavas válaszom. Felkeltem az ágyból, kicsit megcirógattam a madár fejbúbját, majd lekötöttem a lábához rögzített pergament. Jócskán el volt ázva a papír, de a szárító-bűbáj után már olvasható volt rajta az üzenet. Rövid volt és lényegre törő, mint mindig.

Kedves Lányom,

Hallottunk az esküvőd híréről, és szeretnénk megismerni újdonsült vejünket. Szeretettel várunk titeket holnap egy ebédre a szokásos időben. Megjelenés kötelező, nem tűrünk el kifogásokat.

Szívélyes üdvözlettel:

Édesanyád

Először csak magamban futottam át a sorokat, majd Harrynek is felolvastam.

- Jesszusom, csak úgy süt belőle az arrogancia.

- Most már legalább te is látod, hogy miről beszéltem. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de akkoriban, amikor elfogadtam az igazgató ajánlatát, úgy voltam vele, hogy ezerszer inkább vitatkozom veled, minthogy hazamenjek hozzájuk.

- Megértem.

- Csak ő képes kitenni a legzordabb időben is a szegény baglyát, csakhogy megkapja, amit akar, és ha lehet, azonnal – ráztam a fejem megbotránkozva, bár nem tudom, hogy miért.

- És elmegyünk holnap az ebédre? - kérdezte Harry, miközben megszárította Caesar tollait is, és beküldte Hermész mellé.

- Ha nem megyünk önként, akkor még képes, és odatoloncol minket, úgyhogy kénytelenek vagyunk – húztam el a számat.

- Csak egy nap, túléljük valahogy. Én jó pofizok, te meg igyekszel jó arcot vágni hozzá – ölelte át biztatóan a vállam.

- Rendben, de ahhoz sok alvásra van szükségem – egyeztem bele én is.

Alig negyedórával később ismét az ágyban feküdtünk, de nehezen tudtam csak elaludni.

Kilenckor ébredtünk fel, nagyjából egy időben. Amint kinyitottam a szemeimet, máris Caesarra esett a pillantásom, amiről eszembe jutott a ma délután. Rettenetesen izgultam. Nem akartam Harryt kitenni anyámék sznob, idióta felfogásának. Előre sejtettem, hogy majd elő fognak hozakodni Dracóval, és mindent megtesznek, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzák őt. Kis kecmergés után kimásztam az ágyból, kinyitottam a kalitka ajtaját, gyengéden megsimogattam a fejtollait, majd hazaengedtem a megerősödött tollast.

- Hogy aludtál? - kérdezte váratlanul a gondolataim tárgya.

- Pocsékul. Állandóan felébredtem minden neszre – bújtam oda hozzá. - Nem mondanánk le mégis a mai napot?

- Nem lehet. Végre elkezdtek érdeklődni, nem ezt akartad?

- Ha csak egy kicsit is ismernéd őket, tudnád, hogy ez az érdeklődés nem szól másról, csakhogy megforgassák az emberben a nagy kést. A nyakamat tenném rá, hogy le akarnak beszélni rólad.

- Ugyan, ők a szüleid, biztos semmi hátsó szándékuk, hiszen te is megváltoztál. Adj nekik egy esélyt.

- Olyan naiv, Mr. Potter, de pont így szeretem – karoltam át a nyakát, majd adtam a szájára egy puszit.

- Maga meg olyan vészmadár, Mrs. Potter, de én is pont így szeretem – gyűrt le maga alá, majd a kezdeti csókcsatából heves szeretkezés lett.

***

Egy órára érkeztünk meg a szüleim kúriájához. Láttam Harry elcsodálkozó arcát, de én nem tartottam nagy számnak, legalábbis most már nem. Sokkal jobban örültem volna, ha anyám olyan kedves és megértő, mint Mrs. Weasley. A vagyon hamar elfogyhat, de egy édesanya szerető szíve az örök. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy valójában milyen szegény is voltam, és megfogattam, hogy a Harryvel közös gyerekeink gazdagok lesznek.

- Gyere, ne ácsorogjunk idekint – fogtam meg szerelmem kezét. Együtt mentünk be a hatalmas kovácsoltvas kapun, majd a szépen lenyírt gyepen keresztülvágva beléptünk a hatalmas kastélynak látszó házba. Kicsit csodálkoztam, hogy nem fogadott minket a házi manónk, talán Harry tiszteletére adtak szabadnapot neki. Megcsillant bennem a remény, hogy a férjemnek mégis igaza volt, de amint beléptünk a nappaliba, az álomképem szertefoszlott. A helyiségben ugyanis nem csak anya és apa beszélgettek, hanem még egy nem szívesen látott személy is, Draco Malfoy.

- Itt meg mi a franc folyik? - jött ki belőlem a kultúra, ahogy megláttam egykori háztársam kaján vigyorát. - Mit keres itt? - lövelltem felé gyűlölködő pillantásokat. Nem is mertem Harryre nézni.

- Pansy Parkinson, hogy mersz így beszélni a vendégünkkel? - ripakodott rám anyám azonnal.

- Azt hittem, ránk vagytok kíváncsiak, és nem tovább nyalni egy Malfoy segget! - Nem tehettem róla, de már nagyon kikívánkozott belőlem. Meg is döbbentettem mindenkit, vagyis majdnem mindenkit. Draco továbbra is ugyanazzal a gunyoros ábrázattal nyugtázta a kitörésemet.

- Na ebből elég legyen ifjú hölgy! - vette át a beszélgetést apám.

- Hagyja csak, Mr. Parkinson, érthető a reakciója – játszotta meg a lovagias férfit. Azt hittem, felrobbanok a dühtől. - Nem akartam bajt okozni, én csak kíváncsi voltam rád és Potterre – vetett egy gyors pillantást Harryre, míg az én karomat lágyan megsimogatta.

- Ugyan, Malfoy, ne játszd meg magad. Sosem voltunk jóban. És vedd le a kezed a feleségemről – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

Harry:

Azt hittem, hogy rosszul látok, amikor megpillantottam Malfoyt a nappaliban Mr. és Mrs. Parkinson társaságában. Először szóhoz sem tudtam jutni, nem úgy, mint Pansy. Ki nem néztem volna belőle, ilyen haragot táplál iránta. De amint elkezdte taperolni a feleségemet, kénytelen voltam közbelépni.

- Ugyan Malfoy, ne játszd meg magad. Sosem voltunk jóban. És vedd le a kezed a feleségemről – utasítottam erélyesen, nehogy azt higgye, hogy csak ugatok, de nem harapnám meg. Elképzelni sem tudtam, hogy mert egyáltalán idejönni azok után, ahogy a szüleivel együtt csúfosan elmenekült? És még volt képe továbbra is ilyen felsőbbrendűen viselkedni.

- Nyugi, Potter, semmi kedvem veled párbajozni – kapta el a kezét Pansyről.

- Még szép, mert tudod, hogy veszítenél – grimaszoltam most én rá gonoszul. Mielőtt válaszolhatott volna, Mrs. Parkinson gyorsan véget vetett a vitánknak.

- Kész az ebéd, nem kéne, hogy kihűljön – javasolta negédesen, miközben lövellt a lánya felé egy gyilkos pillantást. Féloldalasan kaptam el Pansy mosolygós vállrándítását.

- Gyere édes, mossunk kezet evés előtt – húzott maga után valószínűleg a mosdó irányába.

A helyiségbe érve kiült az arcomra az összes érzelmem, ami ilyenkor csak előfordulhat: harag, indulat, értetlenség, keserűség. Pansy sem érezhetett másképp, mert idegesen dörzsölte össze a kezeit, ahogy mosta le róla a szappant.

- Látod, erről beszéltem. Imádnak engem kényelmetlen helyzetbe hozni.

- Hát, most már végképp nem kételkedem – fogtam meg szerelmem vállát, majd magam felé fordítottam. - Ugyan, menjünk ki, éljük túl együtt ezt a pár órát, aztán többet nem is kell őket látnod, ha nem akarod, rendben? - nyúltam fél kézzel az álla alá, majd felemeltem egy kissé, hogy a szemébe mondhassam.

- Rendben.

- És a legfőbb, hogy maradj nyugodt, a babáink érdekében – tettem még hozzá, mire csak sóhajtva bólintott egyet.

- Mi lenne velem nélküled? - simult bele a karjaimba, mint egy kiscica tenné.

- Ezt én is kérdezhetném, és a válasz, hogy rettentően unatkoznánk – nyomtam egy puszit a homlokára. - Na, gyere, essünk túl ezen a napon.

Az étkezőben már ott ültek az ovális asztalnál, ami szépen, ízlésesen meg volt terítve. Szép arannyal szegélyezett tányérok voltak kitéve az asztalra öt személyre, kristálypoharak álltak a tányérok előtt, az asztal közepén, hosszúkás vázában piros rózsák tündököltek. Nagyon csak a látványra tették a hangsúlyt, csupa giccs volt ez az egész látogatás. Mintha tényleg csak arra menne ez az egész, hogy nekem bebizonyítsák, mennyivel fölöttem állnak. Így világosodtam meg arról is, miért volt Pansy zavarban az Odú béli látogatásunknál. Ilyen érzelemmentes családi háttérrel nem csodáltam, hogy meghatódott Mrs. Weasley közvetlenségétől. Egyből eszembe jutott, hogy kikkel lennének jól el: a Dursley familiával. Ahogy elképzeltem őket egy közös étkezőasztalnál, majdnem kitört belőlem a nevetés. De gyorsan igazítottam egyet az arcizmaimon, és helyet foglaltam a feleségem és Mr. Parkinson között.

Az étkezés először nagyon csendben zajlott, szinte vágni lehetett a feszültséget. Vártam, hogy megszólaljon valaki, de a párbeszédek többsége szemmel zajlott le. A két szülő csak néha nézett fel a tányérjából, akkor is inkább a lányukat fixírozták mérgesen, Malfoy pillantásait meg legtöbbször magamon éreztem. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, muszáj voltam beszélgetést kezdeményezni, és hát kit lehet legelőször megpuhítani, ha nem az anyóst?

- Mrs. Parkinson, ez a kacsa nagyon finom lett, ön készítette? - kérdeztem a lehető legnagyobb tisztelettel, mire úgy nézett rám, mintha szidtam volna a családfáját.

- Még hogy én?! Természetesen nem, sosem mocskolnám be ilyesmivel a kezem – méltatlankodott.

- Sajnálom, én csak azt hittem, hogy Pansy öntől örökölte a főzőtudományát – mentegetőztem. Sajnos, nem vettem észre, hogy az asszony hevesen rázta a fejét, jelezvén, véletlenül se fejezzem be a mondatot.

- Tessék? Te szolgamunkát végzel? - szökkentek fel a szemöldökei, majd ezzel egy időben szinte látni lehetett, ahogy lángokat szórnak a szemei.

- És ha igen, akkor mi van? - tette le az evőeszközeit a tányér szélére a megszólított.

- Hogy mersz így beszélni az anyáddal? - vette egyből a pártfogása alá a nejét Mr. Parkinson.

- Úgy beszélek, ahogy akarok. Most már én is felnőtt nő vagyok, feleség és hamarosan anya is, aki saját két kezével vezeti a háztartást. És tudjátok mit? Jólesik! Hasznosnak érzem magam, és büszke vagyok rá, hogy meg tudom csinálni. És arra is, hogy olyan férjem van, aki szeret, és segít mindenben, amiben megkérem. - Nem emelte fel a hangját. Végig higgadt maradt, ahogy megbeszéltük, a szülei pedig csodával határos módon nem vágtak közbe.

- Na jó, ezt nem hallgatom tovább – pattant fel Mrs. Parkinson, majd kisietett a helyiségből. Ha lehet, még nagyobb feszültség telepedett ránk. Reméltem, hogy Pansy is azért pattant fel mellőlem, hogy indulást kezdeményezzen, de a következő pillanatban már az anyja után rohant. Hárman maradtunk az étkezőben, és a velem szembe ülő két férfi nem éppen volt velem összhangban.

- Nők! - próbáltam volna a feszültséget oldani egy kis tréfával, de nem értették a viccemet.

- Na jó, fiam, nem így akartam közölni veled a fejleményeket, de végül is, az eredmény a lényeg – kezdte komolyan Pansy apja. Malfoy mindentudóan meredt rám jeges tekintetével.

- Nem azért hívtak át, hogy megismerjenek, igaz? - kezdtem kapiskálni.

- Nem igazán – rázta meg a fejét. - Azt akarom, hogy hagyd el a lányomat, és engedd át annak, aki jogosan megérdemli.

- Tessék?! Hogy Malfoy jogosan megérdemelné? Talán a nyúlszívével érdemelte ki? Mert olyan fürgén hagyta el Angliát, mintha puskából lőtték volna ki – meredtem az illetékes dühös szemeibe.

- Pofa be, Potter – ugatott vissza nevetségesen szánalmas stílusban.

- Jujuj, hát ettől rögtön befogom. A térdeim is annyira remegnek – kaptam a szívemre a kezem játékosan.

- Elég ebből a modortalanságból! – ripakodott rám Mr. Parkinson. - Mennyit kérsz cserébe, hogy elhagyd a lányomat önként?

- Magának annyi pénze nincs, de legyen... - gondolkodtam el -, ,,, egymillió galleon megtenné. - A férfi szemei elkerekedtek.

- Neked teljesen elmentek otthonról. Elégedj meg ezerrel.

- Ebből is látszik, hogy milyen kevésre tartja a lányát, csak attól fél, hogy nehogy a szájára vegyék. Tudja mit, nincs annyi pénz a világon, amennyiért én elengedném őt, már csak azért sem, mert kő gazdag vagyok – vágtam neki oda foghegyről

- Ja, biztosan, akinek még egy házi manóra sem telik – próbált zavarba hozni.

- Nincs szükségünk házi manóra, mi élvezetet találunk még a munkában is, de ezt egy magafajta sosem fogja megérteni – igyekeztem minél lesajnálóbban beszélni.

- Remélem, tudod, hogy ezzel még nincs vége? - vicsorogta Malfoy.

- Próbálj csak közém és Pansy közé állni, nem fog sikerülni – mosolyogtam az arcába a lehető legkedvesebben.

Pansy és az anyja ekkor jelentek meg újra, de nem úgy tűntek, mint akik megbeszélték a problémáikat.

- Ha nem baj, akkor mi most mennénk – pillantott rám Pansy. Felálltam mellé, majd belekarolt a karomba. Nem akartam vele hoppanálni, de vitatkozni meg még inkább nem. - Köszönöm szépen ezt a csodás találkozást, nem csalódtam bennetek! - szólt még oda nekik, mielőtt kivarázsoltam volna magunkat a kényelmetlen családi ebéd színhelyéből.

Folyt. köv.