Sziasztok! Nagyon sok kihagyás után, de itt a folytatás! Nem feledkeztem ám meg a történetről, és rólatok sem! :)

Pansy:

- Sokszor összevesztél már Ronnal, tudod, hogy milyen forrófejű – reagált elsőnek Harry, ahogy felugrott a kanapéról.

- Így van, ne is vedd a szívedre – helyeseltem én is, miközben megöleltem Hermionét.

- Ez most tényleg komoly veszekedés volt. Nem akarok még kisbabát, de neki minden vágya, hogy nekünk is legyen – vallotta be, mikor elváltunk.

- Oh – szakadt ki belőlünk szinte egyszerre.

- Hát, bizony oh – ismételte Hermione is, ahogy lerogyott a kanapéra.

- Hozok egy kis meggyes pitét, attól majd jobb kedved lesz. És közben átbeszélgetjük – javasoltam, mire csak erőtlenül bólintott egyet. Még sosem láttam ilyen állapotban. Tényleg komoly lehet a probléma. - Gyere velem, édes. Segíts felszeletelni a sütit. Mindjárt jövünk! - Harry kissé értetlenül követett a konyhába. Egy gyors kézmosás után kivettem a süteményt a sütőből. Direkt bent hagytam, hogy ne hűljön, vagy száradjon ki, amíg fel nem szeleteljük.

- Beszélned kell Ronnal – suttogtam, hogy Hermione meg ne hallja.

- Pocsék ötlet – rázta a fejét Harry. - Fogalmad sincs, hogy milyen makacs tud lenni, ha valamit a fejébe vesz. Magától kell rájönnie Hermione hiányának fájdalmára.

- Te vagy az egyetlen, aki meg tudod őt győzni, hogy még ráérnek. Nálunk a körülmények mások voltak. Nekünk ez szinte muszáj, de ők még várhatnak.

- Nem is tudom... - vágott gondolkodó arcot Harry. - A veszekedés kirobbanásáról sem tudok semmit.

- Minek? Nem elég, hogy min? Sürgősen le kell őt beszélned erről. Én pedig igyekszem megnyugtatni Hermionét.

- Rendben, de hagyjatok nekem is a pitéből.

- Na aggódj, teszek el neked – csókoltam szájon, majd eltávolodva ismét megcsókoltam, de ezt el is mélyítettük. Imádtam vele smacizni. Már ettől teljesen felizgultam, de kivételesen most tartottam magam. - Na menj, aztán este majd befejezzük, amit elkezdtünk.

- Nem is menekülhetsz tőlem – suttogta bele pajzánul a fülembe, majd egy pukkanással dehoppanált.

- Itt is vagyok – tettem le a kis dohányzóasztalra a megpakolt tányért. Még egy fordulóval vittem be két poharat és egy doboz baracklevet.

- Igazán nem akarlak titeket feltartani.

- Ugyan, ne viccelj már. Kihez jöhettél volna még? - ültem le mellé én is. - Elmeséled, hogy mi is történt tulajdonképpen?

- Bevallom. Én sem tudom. Olyan váratlanul bedobta ezt a témát, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Először felhozott titeket, aztán már ott járt, hogy én is szép lennék nagy pocakkal, és odáig lenne egy ilyen hírtől. És Harry hol van? Biztos magunkra hagyott, mert nem tud az ilyen csajos témákhoz mit szólni.

- Nem. Itt akart lenni, de én erőszakosan elküldtem Ronhoz, hogy azonnal beszéljen a fejével. - Hermione látványosan elsápadt. - Rosszul tettem?

- Tudom, hogy csak jót akartál, de a lehető legrosszabbat – állt fel. - Jobb lesz, ha én is hazamegyek.

- Várj még, bízz Harryben, ő a legjobb barátja.

- Igen, de jelenleg féltékenyebb rátok, mint valaha. Élve szétkapja, ha elkezd neki a lassításról papolni – húzta már fel a cipőit.

- Akkor legalább hadd menjek én is veled – rángattam én is fel magamra a cipőimet.

- Na azt végképp nem. Azt akarod, hogy engem meg Harry kapjon szét?

- Nem fog szétkapni senki senkit – szögeztem le türelmetlenül, majd Mioba karolva dehoppanáltam vele.

Nem hittem volna, de igaza volt Hermionénak. Hangos ordibálástól zengett az Odú. Ronald ki volt kelve magából, mintha egy teljesen másik embert láttam volna magam előtt. Harry megrökönyödve tűrte a szidalmakat, amiket látszólag képtelen volt értelmezni. Ron szabályosan őrjöngött. A mi érkezésünket észre sem vették.

- Miért van az, hogy én mindent a Nagy Kiválasztott után kell, hogy megkapjak?! Sajnálom, de tisztára a suliban érzem magam, és ez örökre így is marad, amíg barátok vagyunk! Az árnyékodban fogok élni egész életemben!

- Ezt értsem úgy, hogy nem akarsz többé a barátom lenni? - kérdezte Harry nyugodtan.

- Igen, ezt pontosan értsd úgy! Elegem van belőled! - A szívem szakadt meg, amikor megláttam a szemében megcsillanni a keserűségből született pár könnycseppet. A lépcső alján álltunk Mioval, a csukott bejárati ajtó előtt. Pontosan láttam a lépcsőfordulóban álló kedvesem csalódott arcát. Kezdtem megkedvelni Ront is, de ezzel a húzásával mindent elrontott. Fel akartam sietni, hogy az arcába üvölthessem a véleményem, de Hermione megelőzött. Puskagolyóként lőtt ki magát mellőlem, és egy pillanat múlva már Harry mellett állt. Harry azonban lesietett a lépcsőn, és amint meglátott, már meg is fogta a kezem, hogy hazamenjünk.

- Ne, nem akarom itt hagyni Miot – tiltakoztam.

- Hogy mondhattál ilyet a legjobb barátodnak?! Nem ő tehet róla, hogy én még korainak tartom a gyerekvállalást! Nem értek még igazán semmihez! El kell tartanom valamiből a gyerekeinket, mielőtt még megszületnek! És már megbocsáss, de nem itt szeretném felnevelni őket a szüleid nyakán. Új házba kell költöznünk, amihez szintén pénz kell! És azt is tudom, hogy te elég sok pénzt keresel a kviddiccsel, de én is be akarok szállni a családi kasszába! - Hermione tökéletesen meg tudta magát védeni, Ront szóhoz sem engedte jutni. - Engem a szüleim arra tanítottak, hogy mindennek meg van a maga sorrendje. Nem ugorhatunk csak úgy bele a mély vízbe, mielőtt meg nem tanulnánk úszni, érted?!

Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam, mielőtt Harry hazavarázsolt minket.

Harry:

Ebben a pillanatban nagyon utáltam Ront, és egy kicsit Pansyt is, amiért rávett erre. Tudtam, hogy Ron mennyire be tud gőzölni, ha valami akadályba ütközik. Nem gondolkodik. És aztán valahogy arra a következtetésre jut, hogy ennek is én vagyok az oka. Mintha annyira kiválasztott akartam volna lenni. Mintha én akartam volna, hogy Voldemort megölje a szüleimet, és megbélyegezzen engem a villámalakú sebhelyemmel. Utáltam azt a sebhelyet, amióta megtudtam, hogy mit is jelent azt viselni. Mindenkit elvesztettem miatta. Az utóbbi pár hétben éreztem először, hogy talán mégsem maradtam egyedül. Hogy mégis van értelme reggelente felkelnem az ágyból. És van valaki, aki függ tőlem, Pansy és a pocakjában lévő gyermekeink, a családom. Ekkor éreztem, hogy valaki végigsimít a tarkómon, magához húz, és átölel. Pansy finom parfümjének illata az orromba szökött. Senki más nem használt ilyen édes, virágos illatút. Gondolkodás nélkül átöleltem.

- Ne haragudj, legközelebb hallgatni fogok rád. Fogalmam sem volt, hogy ilyen durva dolgokat fog a fejedhez vágni. Azt meg végképp nem, hogy téged hibáztat majd.

- Én valahogy sejtettem, de reménykedtem benne, hogy már felnőtt annyira, hogy túllépjen ezen.

- Nem láttalak a suliban soha, hogy beképzelt módon mondogattad volna, hogy te vagy a Kiválasztott. Kicsit sajnáltam is, mert úgy az orrod alá dörgöltem volna – mosolygott fel rám.

- Oh, tényleg? Pedig én voltam a Kiválasztott, és most két Kiválasztottat is hordasz a pocakodban – szemtelenkedtem, majd gyorsan megcsókoltam, mielőtt visszavághatott volna. Hosszan és szenvedélyesen vettem birtokba az ajkait. Ki akartam verni a fejemből a nemrég történteket. Úgy éreztem, ez már túl sok a „jóból”. Először Pansy szülei, utána Malfoy és Sally, most pedig Ron. Pihenni akartam egy kicsit.

- Mio is jól meg tudja védeni magát, ha kell. Belőle sem néztem volna ki ezt a harciasságot.

- És ami még fontosabb, dühösen is olyan jól tud érvelni.

- Neked is szöget ütött a fejedben az utolsó mondata?

- Olyan sok mindent vágott hirtelen Ron fejéhez, melyikre gondolsz?

- Amikor azt mondta, hogy előbb meg kell tanulnunk úszni, mielőtt beleugrunk a mély vízbe. Szerinted, mi megtanultunk úszni?

- Nem tudom, de az igazság az, és most kérlek, ne tarts érzelgősnek, de veled még a mély vízben sem félek. - Át sem gondoltam, hogy mit mondok, őszinteségi rohamom támadt, de elérzékenyült arcát látva megérte.

- Mr. Potter, csak nem az ágyába akar csalogatni? - kérdezte tőlem játékosan, közben átkarolta a nyakamat.

- Az attól függ, hogy sikerrel járt-e a küldetésem – hajoltam le éppen annyira, hogy az ajkaink súrolták a másikét.

- Abszolút sikerrel jártál – felelte, és már a következő pillanatban hevesen csókoltuk egymást. Könnyedén a karjaimba kaptam, majd bevittem a hálószobánkba.

***

Három hét telt el a történtek óta. Ronnal kibékültünk ugyan, de azért érzek még benne némi feszültséget. Láttam minden alkalommal rajta, valahányszor találkoztunk, hogy neheztel rám, amiért nekem a suli után hirtelen minden összejött a családot illetően, sőt, még a munka terén sem volt okom panaszkodni. Mintha elfelejtette volna, hogy nem szerelemből házasodtam az elején, hanem mert Dumbledore úgy akarta. Nem tehetek róla, hogy végül beleszerettem a feleségembe. Tudtam, hogy Ron nagyon családcentrikus, dehogy ezekről a nem éppen jelentéktelen tényekről megfeledkezzen, azt nem vártam volna tőle.

A gyerekek szobáját együtt festettük ki. Az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy csak az egyik szobát rendezzük be, hiszen ikreket vártunk, és ők nem lehetnek külön. Pansy és Hermione is szorgalmasan segédkeztek, és a végére Ron is benézett. Akkor beszéltük meg először a veszekedésünket, és bocsánatot is kért. Biztos voltam benne, hogy megbánta, amiket a fejemhez vágott, de nem tudtam azonnal reagálni. Pansy finoman vállon lökött, arra sikerült kicsikarnom magamból valami elfogadásfélét. Utáltam ezt az érzést, mert tényleg jó barátomnak tartottam. Ő volt az első, aki tényleg a barátom akart lenni, és nem érdekelte mások véleménye. A mugli iskolámban nem voltak barátaim, mert Dudley mindenkit megfélemlített, hogy ne merjenek hozzám szólni. A Roxfortban otthon éreztem magam, és amikor Ron és Hermione a barátaim lettek, akkor már családom is volt. És tudtam, hogy ennek örökre kell szólnia, hiszen együtt harcoltuk végig a világ legnagyobb csatáját. Ezért nem akartam rá haragudni, de nehezen ment.

*

- Édes, hogy érsz rá ma? - kérdezte Pansy reggelizés közben. Éppen beletemetkeztem a Reggeli Prófétába, majdnem eldobtam az újságot ijedtemben.

- Merlinre, Pansy, a szívem! – kaptam az említett testrészemhez, Pansy halkan felkuncogott. - Szerinted. ez vicces volt? Még jó, hogy nem borítottam magamra a forró kávémat.

- Jaj, nem kell itt túldramatizálni a dolgokat – nevetett még fel párszor. Kapott is tőlem egy szúrós pillantást.

- Rátérnél a lényegre?

- Persze. Szóval, vettem pár várandósságról szóló könyvet, és azt írták, hogy érdemes a harmadik hónaptól már terhestornára járnom, mert az időben felkészítene a szüléshez. - Figyelmesen hallgattam, és már előre sejtettem, hogy hova fog ez a beszélgetés kilyukadni. És egyáltalán nem tetszett, amerre haladtunk. - Tehát, a lényeg... és mielőtt azonnal elvetnéd, szeretném, ha átgondolnád a fontosságát...

- Biztos az lehet neked, azért makogsz itt, mint egy majom – mosolyodtam el gyorsan, mielőtt felhúzná az orrát a megjegyzésemre. - És elmegyek veled ma a terhestornára.

- Komolyan? - vidult fel az arca. - Nem is tudod, hogy mennyire boldoggá tettél.

- A te boldogságod az enyém is – feleltem, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

- Oké, akkor halljam – fonta mellkasa elé a karjait várakozóan.

- Ugyan mit?

- Hogy mit vársz a terhestornáért és a bókokért cserébe. Ismerem a trükköt. Te bedobsz egy kis kedvességet a gépbe, de azért előbb-utóbb kiderül, hogy semmi sincs ingyen. Szóval jobb, ha most mondod el.

- Ugyan már, te ilyennek hiszel? - Nem tágított, felhúzott szemöldökkel méregetett. Ki kellett böknöm. - Hát jó, a fiúkkal tartanánk egy kis pasis estét, ha nem bánnád. Annak tiszteletére is, hogy már egész jóban vagyok Ronnal, na meg nem utolsó sorban a sikeres negyedéves zárásra. Azt már nem is említem, hogy legénybúcsúm sem volt.

- És mit takar ez a pasis este? És hányan lennétek? - faggatott jó feleséghez méltóan.

- Az ikrek...

- Itt már meg is állhatsz, a válaszom nem! Eddig csak sejtettem, hogy milyen buli lesz majd, de ha az ikrek is ott lesznek akkor már tudom. Nem fogsz hajnalig whiskyt vedelni meg csajokat bámulni, ki van zárva!

- Miért bámulnám a csajokat, mikor itt vagy nekem te? Eszem ágában sincs ilyesmi. Iszunk egy kicsit, és beszélgetünk. Ennyi.

- Harry, te nagyon naiv vagy – csóválta meg a fejét. Kicsit bántotta az önérzetemet, de nem mutattam ki. - De rendben, menj csak el, én meg itthon tartok egy csajos bulit Lunával és Mioval. Lehet, hogy Mrs. Weasleyt is áthívom, mert már régen beszélgettem vele, és úgysem látta még a babák szobáját.

- Ez egy jó ötlet. Szerintem, szívesen megnézné, de ha rám hallgatsz, nem akkor hívod meg, amikor Hermione is itt lesz. A veszekedés óta kicsit fújnak egymásra. Lehet, hogy ő ültette Ron fülébe a bogarat, mert már szívesen unokázna.

- Tényleg, erre még nem is gondoltam.

- És inkább ne is hozd fel Mrs. Weasley előtt a témát, maradjunk ki belőle.

- Rendben, szerelmem – hajolt közelebb. - Mondtam már, hogy mennyire odáig vagyok az eszedért?

- Ha a gatyámban hordom, akkor igen – ugrattam, és vette is a poént. Elmosolyodott, majd szinte lerohant a csókjával. Még szerencse, hogy támlás székben ültem, különben a földön kötöttünk volna ki.

- Úgy levetkőztetnélek, hihetetlenül kívánlak, de nem lehet. Tizenegyre oda kell érnünk a tornára – mászott le rólam, pedig még úgy csókoltam volna, minden porcikáját. Kiábrándító volt ezt hallani. Miért kellett felhergelnie, ha egyszer nem fejezhetjük be! Beletörődve álltam fel a székből, majd elindultam felvenni egy kényelmes öltözéket. Pansy egy fekete, testhezálló, mégis ruganyos cicanadrágot húzott fel, és hozzá piros atlétatrikót. Újra begerjedtem rá, amint végignéztem rajta.

- Ha ebben maradsz, nem megyünk sehova – jelentettem ki határozottan, de csak legyintett egyet.

- Uralkodj magadon, most a gyerekeinkre kell koncentrálnunk, és hogy minél jobban felkészülhessek a fájdalmakra. Mert azt mondják, hogy nagyon fájdalmas lesz – remegett meg a hangja. Félt, ahogy minden várandós anya izgul ilyenkor. Hirtelen nagyon elszégyelltem magam, mert ahelyett, hogy teljes vállszélességgel mellette állnék, ilyen hülyeségekkel traktálom.

- Sajnálom, igazad van. Menjünk a tornára.

Még éppen időben érkeztünk meg, a leendő szülők akkor mentek be a terembe, és mi is találtunk néhány szabad négyzetcentimétert, ahova leteríthettük a szivacsszőnyegünket. A tanárunk egy fiatal, harminc év körüli nő volt. Rögtön az elején be is mutatott minket a csoportnak, és örült, hogy mi is csatlakoztunk hozzájuk, majd rá is tért az első feladatra.

- Rendben. Először a szokásos relaxációs gyakorlat következik. A kismamák üljenek le a szőnyegre, a leendő apukák pedig szorosan mögéjük, és karolják át az anyukák pocakját. Ez egyfajta bizalomfejlesztés inkább, hogy a baba érezze, mindkét szülője ott van vele. Az anyukák is érintsék meg a hasukat. Csukják be a szemüket, és csak próbáljanak a babáikra figyelni, mintha kapcsolatba akarnának lépni vele – duruzsolta folyamatosan, és így elég nehezen ment a koncentrálás. Hamar meg is untam, és inkább kihasználtam a lehetőséget, hogy körbenézzek a leendő szülőtársainkon. Eléggé vegyes volt a felhozatal. Volt fiataltól kezdve egészen idősekig. És leginkább apák-anyák között volt nagy korkülönbség. Rögtön előttünk például egy húszas évei elején járó lány ült, a férje pedig már túl lehetett az ötvenen is. Kicsit megbotránkoztam rajtuk, de a következő gyakorlat már el is vonta róluk a figyelmem.

Folyt. köv.