Pansy:

Becsuktam magam mögött az ajtót, és azonnal az utazóládámra tévedt a tekintetem, ami a hatalmas franciaágy jobb oldalán helyezkedett el. A másikon Potter ládája feküdt. Dühösen gondoltam arra, hogy ezek komolyan elvárják majd tőlünk, hogy szeretetben neveljük a gyerekünket. Egyáltalán, mitől olyan biztosak abban, hogy valóban terhes vagyok? Állítólag az igazgató eljön majd hozzánk, és akkor hozza Madam Pomfreyt is, hogy megvizsgáljon. Elvégre, figyelni kell a kicsi állapotát!

Levettem magamról a piros ruhácskát, majd kivettem a ládám legtetejéről a gondosan bekészített hálóingemet. Belebújtam, befeküdtem az ágyba, de akárhogy fordultam (oldalra, hasra, hanyatt), nem tudtam elaludni. Nem azért, mert nem lettem volna álmos. A szemeim szinte ragadtak le a fáradtságtól, a gondolataim viszont folyamatosan jártak egyik témáról a másikra ugrálva. Eszembe jutott a holnapi nap, arról Potter, Potterről Granger viselkedése, aztán Sallyre terelődtek a gondolataim, és végül, de nem utolsó sorban a szüleim jelentek meg lelki szemeim előtt. Nem mintha nagy szerepet szántam volna nekik a jövőmben, de azért mégiscsak ők neveltek fel eddig…

Dühösen fordultam át a másik oldalamra. Hát nem így képzeltem el a jövőmet, Potter feleségeként, és egy közös gyerekkel. Mindent el tudtam volna képzelni, de ezt nem!

Ekkor valami új érzés kerített hatalmába, ami határozottan pozitívan hatott rám. Mindezt egy emlék okozta, ami a nappali kanapéján fekvő férjemhez fűződött, és az nem más volt, mint egy szenvedéllyel teli szerelmeskedés. Én nem kaptam a bájitalból, csak Potter, de örültem, hogy így történt, mert ezáltal örökre enyém maradhat az az élmény. Elmosolyodtam, majd újult erővel tört rám a harag, és ismét oldalt váltottam.

Attól, mert elfogadtam a jóslat miatt ezt az egész esküvő dolgot, még nem kötelezhetnek arra, hogy szeretnem is kell őt. Elég csak a gyerekünket szeretnem, gondoltam magamban higgadtságot erőltetve háborgó lelkemre, majd ezzel együtt sikerült is valahogy elaludnom.

***
Másnap reggel hangos csöngetésre ébredtem. Fogalmam sem volt először, hogy mi ez, vagy hogy honnan jöhet, még sosem hallottam ilyen visítást. Legalábbis annak hatott, ahogy még félig kómásan próbáltam fölkepeszteni az ágyból. Megdörzsöltem a szemeimet, közben igyekeztem elnyomni egy ásítást, végül erőnek erejével sikerült is megközelítenem a ládámat, hogy előkotorjam belőle a köntösöm. Kicsit gyűrött volt, de nem érdekelt. Lesz még időm bepakolni a szekrénybe, néztem a fal mellett álló barna bútorra, és elfogott a tanácstalanság és az egyedüllét érzése.

Hirtelen újabb csengetés hangja hatolt át a dobhártyámon. Ez volt a jel, hogy ideje megkezdenem a napot. Felkaptam magamra a kezemben szorongatott zöld anyagot, majd kiléptem az ajtón. Ahogy azonban átléptem a küszöböt, majdnem beleütköztem Potter mellkasába. Normális esetben elmondtam volna neki, hogy ne settenkedjen az ajtó előtt, de most inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy ki állhat a kapun kívül, és mit akarhat tőlünk.

- Ki a fene csönget ilyenkor? – Potter ingerültnek tűnt, és arcáról nem sok jót lehetett leolvasni.
- Rita Vitrol, ki más – morogta az orra alatt. Lázasan kutattam magamban egy arcot, amit társíthatok az elhangzott névhez, majd beugrott szőke, göndör haja, állandóan kisminkelt ábrázata és undorítóan felsőbbrendű modora. De a külsejét leszámítva bírtam a cikkeit, főleg, amiket Potterről kreált.
- Jaj, imádom azt a nőt! Honnan tudhatta meg, hogy itt vagyunk? – indultam volna már el, hogy ajtót nyissak, de a kedves férjem azonnal visszarántott.
- Ha ki mersz menni, akkor…
- Ezek szerint az a terved, hogy itt gubbasztasz a saját házadban, mint egy szökött rab? – futott ráncba a homlokom. Ilyen gyáva viselkedést nem vártam volna el egy griffendélestől.
- Nem vagyok hajlandó interjút adni neki, miután negyedéves koromban végig hazudott rólam! Minden szavamat megmásította, még a koromat is! – tette hozzá dühösen kiáltva, belőlem meg feltört egy aprócska kacajféle, amit gyorsan vissza is akartam tartani. Az eredménye pedig egy röfögés lett. – Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam.
- Ne haragudj, de az tényleg vicces volt. – Vészjósló szemei láttán lehajtottam a fejem. – A lényeg az, hogy ki kellene állnod magadért. Menj ki, és küld el a francba!

Láttam rajta, hogy fontolóra veszi a szavaimat. Az ajtó felé fordította az arcát, és már készült volna kimenni, hogy beszéljen Vitrollal, amikor váratlanul a nő jelent meg a nappalinkban.

Se köpni, se nyelni nem tudtunk a döbbenettől. Na nem azért, mert nem láttunk volna még ilyet, csak egyszerűen nem számítottunk ilyen mértékű pofátlanságra.
- Magának a maradék esze is elment? – hüledezett Potter, közben olyan arcot vágott, mint aki azon agyal, melyik átkot szórja a nőre először.
- Csöngettem, de nem nyitottak ajtót – mosolygott kajánul a riporternő, mialatt hellyel kínálta magát a kanapénkon. Leült, és szokás szerint előhalászta táskájából a purlicer pennáját és jegyzettömbjét, majd negédesen felnézett ránk. – Ha megkérnélek rá, adnátok nekem elsőként interjút az esküvőtökről? – Na, ez volt az a pillanat, amikor Potter végképp elveszítette a türelmét. A szemei vérben forogtak, és szabályosan támadásra lendítette a karjait. Azt is el tudtam volna képzelni róla, hogy puszta kézzel fojtja meg előttem a szőkeséget. Jót szórakoztam volna rajta, elvégre mardekáros voltam, de nem hagyhattam, hogy a férjem máris az Azkabanba zárva kezdje meg a jövőjét.
- Nézze, Ms. Vitrol, most nem éppen alkalmas az időpont – tartottam vissza még idejében a szemüveges gyíkot, alias a férjemet. – Harryvel még nagyon sok dolgot zsúfoltunk bele a napunkba, és amúgy is menni készültünk… vásárolni – fejeztem be némi töprengés után. Potter és Vitrol egyként meredtek rám úgy, ahogy egy bolondra szokás. – Most mi van, már el is felejtetted, hogy megbeszéltük este? Tudod, hogy be kellene szereznem néhány mugli ruhát a beilleszkedés kedvéért – léptem rá a lábára, hogy legyen már szíves venni azt a rohadt lapot. Én itt kibúvókat akartam keresni magunknak az interjú alól, ő meg csak nézett rám értetlenül, most pedig fájlalja a lábát. Fájjon csak neki, megérdemelte, ha már ilyen értetlen!

- Nos, lehet, hogy tényleg rosszkor jöttem – állt fel Vitrol, minekutána széthazudtam az agyamat. – Talán majd legközelebb – mosolygott ránk. Elpakolta a cuccait, a vállára kapta a táskáját, és már dehoppanált is.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte, amint napirendre tért a fájdalom és Vitrol eltűnése fölött.
- Civilizált módja annak, hogyan kell egy nemkívánatos személy lerázni! – kiabáltam ki a szobából. Ez a hazugság eszembe juttatta, hogy tényleg ráférne a ruhatáramra némi újítás, és gyorsan elmentem felöltözni a kiruccanáshoz, vagy ahogy a mugli plázacicák mondanák, a shoppingoláshoz. Néha betévedtem egy-egy mugliismeret órára is, onnan tudok ilyen kifejezéseket..
- Van fogalmad róla, hogy ez a beszélgetés holnap már ott fog virítani a Próféta címoldalán? – támaszkodott neki az ajtófélfának. Én háttal állva öltöztem az ajtónak, nem láthattam, hogy milyen arcot vágott a meztelenségem látványára, de nem is nagyon érdekelt. – Hova készülsz? – nyögte ki rekedtesen.
- Vásárolni – feleltem annyi természetességgel a hangomban, amennyivel csak lehetett.
- Hol akarsz te most vásárolni? – Bár a kérdésére a válasz eléggé evidens volt, azért én értettem, hogy mire akart célozni.
- Ne aggódj, van nálam mugli pénz – fejeztem be az öltözködést. – Te nem akarsz jönni?
- Nem, inkább alszom egyet, hátha a griffendél klubhelyiségében ébredek fel – bólogatott párat, mintha magát próbálta volna győzködni ezzel, majd minden további magyarázat nélkül visszafeküdt a kanapéra.

Egy kicsit megilletődtem a reakcióján, de hamar túltettem magam a történteken. A ládából magamhoz intettem a cipőimet, majd én is hoppanállással utaztam el Londonba.

Az egész délutánomat azzal töltöttem, hogy a boltokat látogattam, egyiket a másik után. Volt, amelyikben vettem is jó pár farmert és pólót, meg számos egyéb kiegészítőt, de olyan helyek is akadtak, amelyikben csak körülnéztem. Az idő is kedvezett, mert határozottan melegen sütött a nap, és nem is volt nagy tumultus egyik üzletben sem.

Hazafelé menet, jól megpakolva szatyrokkal, még elnyaltam egy fagylaltot, és a kirakatokat nézegettem. Nem mindegyiknél ruhákat lehetett venni, volt ott bútorbolt  – eszembe is jutott, hogy le kellene cserélnünk azt a régit, ami a szobában áll -, meg olyan, ahol étkészleteket lehetett beszerezni. Ahogy így elmélázva ballagtam, megakadt a szemem egy ajándékbolt kirakatán. Az üvegfal mögött álló asztalon poharak, pólók, pénztárcák, és még egy csomó olyan dolog sorakozott, amiről fogalmam sem volt, hogy mi lehetett. Ezzel nem is lett volna gond. Az érdekessége a dolognak ott kezdődött, hogy mindről a drága uram képe vigyorgott vissza rám. Azt hittem, hogy ott helyben eldobom a fagylaltot a megdöbbenéstől.

Fogalmam sincs, hogy meddig állhattam ott lemerevedve – valószínűleg sokáig, mert a fagyi már a kezemen csurgott lefelé. Észbe kapva megettem a két harapásból álló édességet, egy gyors varázslattal megtisztítottam magam a ragacstól, majd bementem az üzletbe.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – masírozott elém egy fiatal nőszemély. Barna haja és kedvesen csillogó kék szemei voltak.
- Elnézést, de megkérdezhetem, hogy honnan vannak önöknek ilyen pólói? – kaptam fel egyet a legtetejéről. Az eladó érdeklődve nézett rám, mielőtt válaszolt volna.
- Már közel egy éve árusítjuk, mióta ez a fiú megmentette a Világot! – magyarázta úgy, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, holott „Ez a fiú” a férjem.
- És tudja, hogy ez a fiú varázsló? – húztam fel a szemöldököm.
- Természetesen – mosolygott zavartan.
- És honnan van önöknek képük róla? – Erre még jobban elcsodálkozott.
- Számtalan interjú és fotó készült még akkoriban – húzta össze a szemöldökét.
- Értem. Bocsánat, hogy ilyenekkel zaklattam, én csak egy kis faluból jöttem, és oda nem mennek el így a hírek – vágtam ki magam mosolyt erőltetve az arcomra. Pár percig kínos csend telepedett közénk, mialatt kiválasztottam egyet a méretemben. – Ezt a pólót kérném, és… még egy bögrét – vittem a pulthoz az újonnan beszerzett dolgokat. Fizetés után pedig egyből dehoppanáltam a Potterral közös házunkhoz.         

Ahogy vártam is, odabent néma csend fogadott, ami azt jelentette, hogy Potter még az igazak álmát aludhatta. Óvatosan levettem az előtérben a cipőimet, majd halk léptekkel bementem a szobába, és egy gyors varázslattal átcseréltem az éppen rajtam lévő pólót a Potteresre. Gondoltam, jól megviccelem. Mindig boldogsággal töltött el, ha idegesíthettem őt egy kicsit, és ez tuti beteszi nála a kaput.

Egyszer csak motoszkálás ütötte meg a fülemet. A zaj odakintről jöhetett. Ezek szerint felébredt a drága, és úgy döntöttem, hogy jó feleség módjára üdvözlöm is őt. Elhalásztam a szatyor aljáról a bögrét. Elvégeztem rajta egy tisztító-bűbájt, töltöttem bele vizet, és teává változtattam, úgy léptem ki hozzá.

- Jól aludtál? – kérdeztem tőle mosolyogva. Ő még csak a kanapén ült, fekete haja a szélrózsa minden irányába állt, és hirtelen szörnyen jóképűnek találtam vele.
- Jól, de annyira azért mégsem tetszett, mert még mindig itt vagyok – morogta maga elé, de nem vettem magamra. Helyette átnyújtottam neki a kezemben tartott bögrét.
- Megkínálhatlak egy kis teával? – Potter csak halkan megköszönte, és a szájához emelve készült beleinni, amikor meglátta rajtam önmagát. Vagyis nem kifejezetten rajtam, hanem a pólómon.
- Az meg honnan van? – engedte le a kezét.
- A helyedben a bögrére is vetnék egy pillantást – mutattam a keze felé. Potter arcáról tanulmányt lehetett volna írni, amikor meglátta a pálcáját előre tartó önmagát. – Tizenöt fontot fizettem értük, és szerintem megérte, hiszen minden jóravaló feleség viseli a férjét a felsőjén – tettem hozzá komolyan, miközben beharaptam az alsó ajkamat, hogy fel ne röhögjek.
- Ez tuti, hogy te csináltad, én így sosem pózoltam! – rázta a fejét értetlenül. Szemeit képtelen volt levenni rólam, vagyis a ruhámról.
- Képzeld, érdeklődtem az eladótól, és azt mondta, hogy már lassan egy éve foglalkozik csak ezzel, hogy olyan tárgyakat ad el, amin te vagy. Volt ott törülközőtől kezdve kispárnáig minden. – Potter szemei összeszűkültek, ahogy rám nézett. Valószínűleg azt kémlelte, hogy hazudok-e, de ebben az egyben most igazat mondok. Ötperces kemény szemcsata után feladta a küzdelmet, és a bögrét is megnézte, majd ivott belőle egy kortyot. – Milyen ironikus; nagy Potter a kis potteres bögréből szürcsölgeti a teáját – húztam mosolyra a számat, de nem szántam cikizésnek, csak úgy megjegyeztem.
- Hermionés, vagy Ronos nem volt? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Vagyis, nem néztem úgy körbe – tettem hozzá, majd nagy szégyenemre megkordult a gyomrom. Nem csoda, hiszen az egész napi ételem az az egy tölcsér fagylalt volt. Zavaromban elpirultam, mert elég hangosra sikeredett.
- Nem is ettél a városban? – kérdezte meglepetten, majd sietve felállt, és a konyhában összedobott egy szendvicset. – Dumbledore gondoskodott az ellátásunkról minden téren – nyújtotta át a tányért az uborkás szendviccsel. – Nem akarom, hogy a gyerekünk alultáplált legyen – tette még hozzá, amikor zöld tekintete találkozott az én gyanakvó pillantásommal. Átvettem tőle, majd leültem a kanapéra, és beleharaptam az ételbe. Az íze nagyon finom volt, és igazán jól passzolt egymáshoz a sonka, sajt, uborka és a majonéz kombinációja.
- Nagyon finom lett, köszönöm – ismertem el hangosan is, a gyomrom pedig újabb hangjelzést adott le, mintegy alátámasztva a szavaimat. Potter csak bólintott, és hátradőlt a kanapén, közben kortyolgatta tovább a maradék italát.

Csöndben ültünk egymás mellett, és a tekintetem akaratlanul is a kezére tévedt. A jegygyűrű megcsillant az ujján, rajta két szó: Örökre Együtt

A sajátoméra néztem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ott is ez áll. Szóval, tényleg letettük a hűségesküt!

- Legjobb lesz, ha én most elmegyek letusolni – álltam fel Potter mellől, miután az utolsó falatokat is leerőltettem a torkomon.        

Folyt. köv.