Harry:

Nehézkesen nyitottam ki a szemeimet, és a mozgás is alig ment. A kép azonban, ami a szemeim elé tárult teljes megrökönyödést váltott ki belőlem. Parkinson a mellkasomon feküdt, míg az én kezem a vállán pihent. Másodpercek, de az is lehet, hogy órák teltek el, mire fel tudtam dolgozni ezt az egészet. Lassan kihúztam a karom a feje alól, majd az ágyról felkelve gyors öltözésbe kezdtem. Magamra kapkodtam a pólóm és az ingem, majd a farmert is felrángattam. Éppen a tornacsukám következett volna, amikor rájöttem, hiába is akarnék menekülni. Nincs pálcám, nem tudok dehoppanálni innen.

Helyette kihasználtam az alkalmat, és úgy döntöttem, hogy kicsit körbenézek a házba most, hogy minden visszaállt a helyére. Egy évvel ezelőtt jártam itt, amikor a horcruxokat kerestük, de végül csak a kardot találtuk. Akkor minden olyan romos volt és sötét, és semmi esetre sem hasonlított egy szülői házhoz. Most azonban minden más volt. Nyugodt, és a szüleim emlékei csak úgy áradtak minden egyes bútordarabból. Azt sugallták, hogy otthon vagyok, igazán otthon.

Végigjártam a helyiségeket. A nappaliban kezdtem, ahova tegnap este érkeztünk. Még eddig fel sem tűnt, hogy milyen szépen bevilágítja a felkelő nap fénye az egész szobát. Az egyik fénycsíkot a kanapé támlája törte meg, melyen most elmélyülve simítok végig, majd megfordulva szembe találom magam a fal mellett álló polccal. Ott azonban nem könyvek sorakoznak, hanem fényképek. Egyszerű mugli fényképek. Mindegyiken én vagyok a szüleimmel, és mindegyiken cserfesen mosolygok. Akkor még nem tudhattam, hogy ilyen korán el fogom veszíteni őket. Akkor még önfeledt kisbaba voltam, most pedig…

Magam sem tudom a választ. Néha olyan érzésem van, mintha csak azért születtem volna meg, hogy a Világot pesztrálgassam. Én vagyok a hős, akinek mindig áldozatot kell hozni a jó ügy érdekében! De ekkor eszembe jutott Parkinson, akinek színt úgy nehéz lehetett ez az egész. Sőt neki talán még nehezebb, hiszen nincs hozzászokva a jótevő szerepéhez. Nekem ez már csuklóból megy, mosolyodtam el keserűen, míg visszatettem a képet a helyére. Először arra gondoltam, hogy elteszem emlékbe a fotót, amikor váratlanul bevillant egy érzés, hogy itt szeretnék élni, a szüleim régi házában. Mindig ez volt az álmom.

- Mennyi az idő? – támolygott be a nappaliba Parkinson. Kicsit meglepett, hogy ilyen közvetlenül fogalmazott. Talán ezért is válaszoltam én is ugyanolyan normálisan.

- Már majdnem hét óra. Az igazgatónak hamarosan vissza kell érnie, hogy reggeli előtt elvigyen innen minket – fordultam a kissé kócos lány felé. Kihasználva a pillanatnyi kótyagosságát, Parkinson nem is olyan rossz nő. Leszámítva a mesebeli boszorkány viselkedését, egész jó kis feleség lehetne belőle, de természetesen nem az enyém, csak úgy általánosan értettem.

- Mit bámulsz rajtam? – kérdezte éles hangon, amivel sikerült kizökkentenie az elmélkedésemből.

- Nem tűnt még fel, hogy itt állsz egy szál melltartóban és bugyiban? Mert, ha igen, és azt hiszed, hogy ezzel újra el tudsz csábítani, akkor nagyot tévedsz. Ami tegnap történt, az csak egyszeri volt – vigyorogtam rá kárörvendően. Reméltem, hogy ezzel sikerült őt némileg lefegyvereznem.

- Kár, pedig tegnap éjjel határozottan szenvedélyes voltál. Nem is hittem volna rólad, hogy ilyen jó szerető vagy – tette még hozzá sejtelmesen, mielőtt visszaindult volna a hálószobába. Egy pillanatra ledermedtem. Azt tudtam, hogy a bájital hatása áll a dolog hátterében, de honnan tudhatja Parkinson, hiszen én egy momentumára sem emlékszem, akkor ő hogyan?

- Te ezt honnan tudod? – siettem utána frusztráltan. Parkinson éppen a selyemből készült pizsamanadrágját húzta fel magára. Nekem háttal ült az ágyon, és így volt szerencsém megcsodálni kecses gerincoszlopát. Percekig nem tudtam róla levenni a szemem.

- Potter, már megint bámulsz! – figyelmeztetett, és a harag szinte pillanatok alatt eluralkodott rajtam.

- A feleségem leszel, jogom van bámulni téged – háborodtam fel, kissé kellemetlenül éreztem magam. – És megtennéd, hogy a kérdésemre válaszolsz?

- A kérdésedre igen egyszerű a válasz: amikor tegnap este igen különös módon magadhoz vetted a bájitalt, nekem már nem hagytál időt semmire, szinte azonnal letámadtál, és…

- Jó, nem kell részletezni – vágtam közbe. Láttam rajta, hogy minden egyes szót élvezettel ejt ki. – Szóval élvezted? Tudtam, hogy tetszem neked. – Most fordult a kocka, és Parkinson került szorult helyzetbe.

- Ugyan, ne áltasd magad. Nekem csak a fizikai érintkezés tetszett, és ahhoz semmi köze annak, hogy te nyújtottad – fordult velem szembe, míg felvette magára az ujjatlan pólót, és a kardigánt is magára kapta. Abban a pillanatban jelent meg Dumbledore, így nem is tudtam válaszolni.

- Látom, minden rendben ment, rajtatok sincs sérülés. Ez igazán ígéretes kezdet – csillantak meg kék szemei, amikor közelebb lépett.

- Igazán örülök, hogy legalább a professzor jónak látja a helyzetünket, de visszavinne minket végre? – kérdeztem enyhe indulattal a hangomban, de Dumbledore nem vette rossz néven. Csak azzal a szokásos vidámsággal a szemeiben felénk nyújtotta a kezeit, hogy fogjuk meg. A következő pillanatban már az igazgatói szobában találtuk magunkat.

A professzor az érkezésünket követően átnyújtotta a pálcáinkat, majd ahogy Parkinson a kezébe vette, már menekült is kifelé a helyiségből. Én is követni akartam a példáját, de a vállamra tette a kezét.

- Harry, várj – megálltam, de nem fordultam meg -, tudom, hogy most dühös vagy, és én is megdöbbenéssel fogadtam a hírt, de…
- Professzor, csak annyit kérek, hogy ne kelljen ezt az egészet titokban tartanom. Már olyan elegem van a titkokból.

- Ez csak természetes, hiszen egy idő után úgyis kiderül. Jobb előbb, mint később – egyezett bele az igazgató, majd én is elhagytam a lakosztályát.

A folyosókat róttam, nem volt még kedvem azonnal visszamenni a toronyba, hiszen akkor egyből lerohannának a kérdéseikkel, főleg Hermione. Szeretem benne, hogy ennyire törődik velem, de sokszor az agyamra tud menni az örökös aggódásával.    
Az ötödik emeleten leltem rá egy kényelmesnek tűnő ablakpárkányra, és gondolva egyet felültem rá. Onnan csodáltam a kert nyújtotta látványt. A már virágzó fákat, és Hagrid szorgalmas munkáját a kertben.
Elmosolyodtam a látványon, majd eszembe jutott fényesnek éppen nem mondható helyzetem. A helyzetemről azonban Parkinson teste, és a tudat, hogy a jövendőbeli férje jogán bármikor hozzáérhetnék. De hozzá akarok érni? Parkinson olyan nyers és durva lány, önszántamból sosem kötném hozzá az életem.

Nekitámasztottam fejemet az üvegnek, és becsuktam a szemem. Elképzeltem a nagy eseményt, ahogy ott állunk mindketten az oltár előtt, és a pap megkérdezi, hogy akarom-e az itt megjelent Pansy Parkinsont hites feleségemül. A rosszullét abban a pillanatban rám jött. Heves szédülés tört rám, szinte forgott körülöttem a világ.

- Harry, hol voltál eddig? Tegnap úgy eltűntél, és azóta nem is láttunk, minden rendben? – hallottam Hermione szokásos aggódó hangját. – Olyan sápadt vagy, nem érzed jól magad?

Ahogy a kérdése elhangzott, a hányinger szinte elemi erővel tört rám, éppen csak eljutottam a mosdóig, mielőtt elveszítve minden tekintélyem az összeverődött barátaim előtt dobnám ki a taccsot.

- Haver, ezek a hangok nem túl biztatóak – jegyezte meg Ron a toalett ajtajának túloldaláról. A kagyló fölé hajolva lélegeztem mélyeket, hogy némileg visszanyerjem a rosszullétem előtti erőmet. Nem hittem volna, hogy ez a gondolat ennyire megráz majd, hiszen annyi rossz élményen vagyok már túl, ezzel is meg fogok birkózni.

- Már jobban vagyok – léptem ki az enyhén szólva is szűk helyiségből. Megmostam az arcom egy kis langyos vízzel, mielőtt Ron felé fordultam volna.

- Harry, elmondanád, hogy mi folyik itt? Hermionéval tegnap egész délután téged kerestünk. Még a Szükség Szobájába is benéztünk.

- Tényleg? – támaszkodtam neki a mosdókagylónak. – Ez érdekes, mert egészen este tízig ott aludtam – ráncoltam össze a szemöldököm. – Biztos a szoba tette úgy, hogy ne találjatok rám – fejtettem ki a véleményem hangosan is.

- Nagyon megható, de most jobb, ha megyünk, mielőtt Hermione betör a férfimosdóba.

- El akarom mondani, de előbb nekem is fel kellett dolgozni – feleltem csendesen, és megindultam barátom után. Ron arca már nem volt haragos.

Hermione ott ácsorgott az ajtó előtt. Arca izgatottságról árulkodott, kezeit tördelve várt minket.

- Harry – sietett oda hozzánk. – Jobban vagy már? Fel kéne menned Madam Pomfreyhoz.

- Nem kell, jobban vagyok már, csak pillanatnyi gyengeség volt a részemről – csitítgattam barátnőnket. – Azonban van valami, amit mindenképp el akarok nektek mondani.

- Rendben – bólintottak mindketten, és megbeszélés nélkül elindultunk a hetedik emeletre. A többiek még vetettek felém egy látszólag megkönnyebbült mosolyt, és tiszteletben tartva a hármunk szoros barátságát, ők is mentek tovább a saját dolgukra.

Amint elhelyezkedtünk a Griffendél klubhelyiségeként megjelenő szoba vörös kanapéján, belekezdtem a történet részletes elbeszélésébe. Onnantól, hogy megérkeztem tegnap délután az igazgatói irodába, egészen odáig, hogy ma reggel kiléptem onnan.

Hermione és Ron letaglózva hallgatták végig, egyszer sem szóltak közbe, és még akkor sem tudtak percekig megszólalni, miután a végére értem.

- Ez csak valami tévedés lehet – foglalta össze véleményét Ron, miután rátalált a hangjára. – Te és Parkinson az három, és egy jóslat sem éri meg, hogy elvedd feleségül, ez őrültség!

- Te is hallhattad, hogy Harry már beleegyezett, nem tudja visszaforgatni az időt – szólt rá türelmetlenül Hermione.

- Ez az, az időnyerővel visszamehetne az időbe!

- Ron, ezt te sem gondolhatod komolyan! Harryvel nem történt végzetes baleset! – Ron és én egyként hördültünk fel Hermione szavait hallva.

- El kell vennie Parkinsont, és szerinted ez nem végzetes? Szerinted meg kell tennie akarata ellenére?

- Ron, én nem így értettem, te is tudod. Én csak… úgy vélem, hogy Parkinson, talán nem is olyan vészes, talán jó is kisülhet ebből az egészből.

- Ugyanarról a démoni ivadékról beszélünk, aki hét éven keresztül ott ártott nekünk, ahol tudott? – húzta fel Ron a szemöldökét kérdőn.

- Valószínűleg Parkinson is ugyanúgy meg van illetődve, ahogyan Harry, és ő sem akarja.

- Miért érzem úgy, mintha az ő pártját fognád? – kérdeztem felháborodva.

- Én nem fogom a pártját, csak próbálom a helyébe képzelni magam. Vajon, ő mennyire érezheti rosszul magát, és nem miattad, hanem a barátnője miatt.

Pansy:

Sietve szedtem a lábaimat, majd első utam a Csillagvizsgáló-toronyba vezetett. Szükségem volt friss levegőre. Úgy éreztem, mintha a hoppanálás óta most vennék először levegőt. Az oxigén szinte utat tört a tüdőmbe, ahogy kiültem a lépcsőre. A gondtalan világot csodáltam, míg a fülem mögé simítottam sötétbarna, hátközépig érő hajamat. Fogalmam sincs, mi lesz ezután. Hogy fogom elmondani a szüleimnek a hírt, hogy Harry Potter lesz a vejük. Ki fognak tagadni, abban a pillanatban el fogom veszíteni a gyökereimet. És a tudat, hogy még a barátnőm sem fog velem szóba állni, ez fájt a legjobban.

Potter, nem is reménykedem abban, hogy ő megértő lesz. Az egész házasságunk abból fog állni, hogy egymást marjuk. Nem tudom, hogy az igazgató honnan vette, hogy mi valaha is szeretetben fogjuk nevelni a gyerekünket.
Bár a szeretkezés egyszerűen fantasztikus volt, de Potter igazat szólt, ez egyszeri volt, és megismételhetetlen. És ne higgye azt, hogy folyton szerelmi bájitalokat fogok vele itatni! Annyira nem élveztem, szögeztem le magamban, de be kellett vallanom, hogy fölösleges hazudnom. Magamnak úgy sem tudok.

Vettem egy újabb friss levegőt, majd szinte erőszakosan a tájra fordítottam a figyelmem. Nem akartam tovább agyalni rajta. Olyan dolgokkal foglalkozni, amin úgy sem lehet változtatni.

- Parkinson! – jött fel a lépcsőkön az arany trió egyetlen lány tagja.

- Mit akarsz Granger? – Nem néztem rá. Rendületlenül a tájra fordítottam a figyelmem.

- Az igazgató keres téged és Harryt.

- Mit akar már megint? Felejtsen már el, csak egy kis időre! – nyögtem fel keserűen. Ezzel sikerült olyan hangot produkálnom, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik bennem.

- Nem tudom, de sürgős lehet, ha a Szükség Szobájába is képes volt ránk törni. Nem tudom, hogy talált meg minket ott, hiszen a szoba teljesen titkos.

- Neked kéne jobban ismerni, Granger – álltam fel a lépcsőről, majd előre mentem, hogy minél előbb túl essek ezen az egészen.

- A professzor csupa meglepetés – felelte, majd elindult utánam. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, de végig magamon éreztem a tekintetét. Csodálkoztam is, hogy nem viselkedik velem undokul, mint ahogy Weasley tenné.

- Potter elmesélte nektek, hogy mi történt? – kérdeztem tőle váratlanul. Mintha nem is én tettem volna, csak a hangja volt olyan, mint az enyém.

- Igen, említette, hogy össze kell házasodnotok.

- Akkor azért vagy velem ilyen normális, mert szánsz? Nincs szükségem a sajnálatodra! –torpantam meg a folyosó kellős közepén.

- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Én csak megértem a nehéz helyzetedet.

- Mit tudsz te a helyzetemről, hiszen nem is ismersz – vetem neki oda foghegyről.

- Nem is engedted, hogy megismerjelek – közölte velem szárazon. – De történetesen tudom, hogy a barátnőd oda van Harryért.

Nem lepett meg, hogy Granger ennyire tájékozott, az örökké kis eminens él tanuló mindenre odafigyel, ami körülötte zajlik. Ami igazán felbosszantott, hogy sokan visszatértek a reggelizésből, és mindegyiküknek pont ezen a folyosón kellett végighaladniuk. Nem is beszélve arról, hogy Potterék is ebben a pillanatban értek oda hozzánk.
 
Folyt. Köv.