Harry:

- Gyerekek – nyílt ki váratlanul a szoba ajtaja, és maga Dumbledore igazgató lépett be rajta. – Remélem, nem zavarok, de szeretnék Harryvel és Pansyval beszélni – lépett be engedély nélkül a helyiségbe, majd Hermionéhoz fordult. – Ms. Granger, meg tudnád keresni őt, és idehozni? Nagyon sürgős lenne – intézte szavait barátnőnkhöz, aki csak bólintott egyet, majd felállt a fotelből. Még váltottunk egy gyors pillantást, mielőtt elindult volna.

Ahogy Hermione kisietett a Szükség Szobájából, Ron és én hármasban maradtunk az igazgatóval. Az idős professzor a megtestesült nyugalmával és jókedvével az őrületbe tudott volna kergetni, de próbáltam fenntartani a látszatát annak, hogy teljesen higgadt vagyok. Egyszerűen felé fordultam, és a lehető legkisebb feszültség nélkül kérdeztem:

- Megtudhatom, hogy hogyan talált ránk? – Ron abban a pillanatban meglökte a karomat figyelmeztetőleg, de sem én, sem a professzor nem törődtünk vele. Már kezdett elegem lenni abból, hogy alig egy órája köszöntünk el, máris itt van megint. Mi lehet olyan sürgős dolog, amit máris meg kell osztania velünk, gondoltam mérgesen. Azonban Dumbledore-on nem látszott, hogy megbántódott volna a cseppet sem kedves felhangomon.

- Előttem semmi sincs elrejtve, Harry. Tudtam, hogy majd itt fogod elmondani a barátaidnak, ami veletek történt. És azt is tudtam, hogy a szoba be fog engedni, hiszen tisztában van az ügy fontosságával – felelte a szokásos hanglejtésével.

- Honnan lehetne tisztában vele, hiszen csak egy szoba! – válaszoltam indulatosan, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Ez a szoba mentett meg a magyarázkodástól tegnap este, és én most nagyon megbántottam. – Sajnálom. Azt hiszem, tudom, mire gondolt.
 
Az igazgató továbbra is sztoikus nyugalommal nézett rám, míg Ron inkább ledermedt a kiakadásomat látva, és úgy döntött, hogy bölcsen a megfigyelő szerepébe bújik.

- Legjobb lesz, ha most elindulunk Ms. Parkinsonék elé – közölte egyszerűen, majd meg sem várva, hogy én vagy Ron mit szólunk az ötlethez, egyszerűen elhagyta a helyiséget. Most Ronnal néztem össze megdöbbenve, majd ütemes tempóban behoztuk a lemaradást. Ahogy hátranéztem a bezárult ajtó vonalai eltűntek.  

Éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége. Már akkor éreztem, amikor kiléptünk az ajtón, és a gyanúm beigazolódni látszott. Félúton futottunk össze a két lánnyal, a negyedik emeleti folyosó kellős közepén, és pont akkor érkezett meg jó néhány háztársunk is.

Parkinson nem tűnt éppen boldognak, és ezzel nem volt egyedül. Valahogy én sem akartam kiteregetni a többiek előtt a magánéletemet. De Dumbledore szerint hamarosan úgyis kiderül, szóval igazából nem is kellene, hogy érdekeljen. Ahogy gondolataimat megzabolázva jövendőbeli feleségemre néztem, láttam, hogy ő is ideges. Talán Hermionénak igaza van, és ő sem repes ettől az egésztől, de akkor miért ment bele? Bár mondhatnám, hogy nyugodtan nemet mondhatott volna, a szívem legmélyén tudom, hogy Dumbledore-nak képtelenség nemet mondani. Valahogy a pillantása ráveszi a legbátortalanabb embert is, hogy tegyen valamit. Az igazgató már csak ilyen, és minden neheztelésem ellenére úgy szeretem őt, mintha a nagyapám lenne.

- Örülök, hogy így összefutottunk – kezdte nagyapósan mosolyogva -, mert fontos dologról szeretnék veletek beszélni. De ezt Ms. Granger biztosan említette már.

- Nem lehetne ezt az irodájában megbeszélni? – kérdezte összepréselt ajkai között Parkinson.

- Úgy gondolom, hogy hamarosan úgyis mindenki megtudja. Főleg, mert ma estétől már nem itt lesztek – nézett rám és Parkinsonra felváltva.

- Tessék? – hördültünk fel egyként.

- Úgy vélem, hogy legjobb lesz, ha már ma este elkezdtek egymáshoz szokni, méghozzá a Godrick's Hollow-i házban, ahol a szüleid is éltek – nyugtatta most csak rajtam a pillantását. Nem akartam hinni a fülemnek. Lehet még ennél rosszabb a helyzetem? Nem akartam pont oda költözni Parkinsonnal. Vagyis, persze, hogy minden vágyam volt a szüleim régi házában élni, de nem ezzel a mardekárossal.

- Azt hittem, hogy van még egy hetünk addig! – nyilvánítottam ki a nemtetszésemet hangosan is.

- Én is, Harry, de a jóslat szerint még ma este sort kell kerítenünk az esküvőre.

Legszívesebben elsüllyedtem volna ott helyben. Hirtelen azt kívántam, hogy bárcsak azon az elvarázsolt lépcsőfokon állnék most, hogy váratlanul megnyíljon alattam, és elnyeljen a mély. De nem álltam azon a lépcsőfokon, helyette a barátaim értetlenségtől bámuló szemei néztek vissza rám, annak teljes tudatában, hogy itt nem fog semmi sem megnyílni alattam, hiába is fohászkodom Istenhez.

- Esküvő? Jóslat? Összeköltözés? – jutottak el hozzám barátaim értetlen szavai. Majd segélykérően Ronra és Hermionéra néztem, de ők is ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint én. Amikor pedig Parkinsonra tévedt a tekintetem, ő végig a háta mögé sandított egy lányt figyelve. Bizonyára ő lehetett a barátnője, aki állítólag szerelmes belém, de ez a dolog most nem igazán dobott fel.

- A szertartásra az esti vacsorán kerítünk sort. Mivel tudom, hogy per pillanat nem áll módotokba menyasszonyi ruhát szerezni, ezért a báli ruhád is megteszi – intézte szavait Parkinsonhoz, majd elindult vissza a szobájába. Gondolom, még fel kell készülnie az esketésre, hiszen tudtommal jogában áll embereket összeadni.

A tömeg azonban nem oszlott fel. A barátaink és háztársaink még mindig ugyanolyan értetlenül néztek ránk, de mostanra sokkal jobban felbolydultak, hogy Dumbledore már nem volt itt.

- Mi volt ez az egész? – kérdezte az egyik mardekáros fiú felénk fordulva. Tudtam, hogy tőlem és jövendőbeli feleségemtől kérdezte, de képtelenek voltunk válaszolni. Amikor azt mondtam, hogy nem szeretném ezt titokban tartani, nem pont így gondoltam a közlési formát. Egyszerre túl sokan vannak, és még nekem is fel kell dolgoznom, hogy voltaképpen egy napom sincs pihenni. A gondolat jeges zuhanyként ért, ahogy lassan, de biztosan megérleltem magamban, hogy már elvileg ma este össze kell költöznünk.
A düh szinte másodpercek alatt ért el a parancsokat osztogató agyi központomhoz, majd annak rendje és módja szerint rohamléptekben indultam meg az igazgatói szobához. Ismerem én Dumbledore trükkjeit. Azért mondta el így, hogy Parkinsonnal esélyünk se legyen kiakadnunk. De nem ússza meg ilyen könnyen.

- Harry, most meg hová mész? – futott utánam Ron, de nem voltam hajlandó megállni, hogy bevárjam őt.
- Na, szerinted hová? Természetesen elbeszélgetek kicsit a professzorral – feleltem hátra sem fordulva.
- Nem kéne így odamenned. Tudom, hogy pipa vagy rá, a helyedben én is az lennék, de azért mégis ő az igazgató – próbált érvelni, de minden szava süket fülekre talált.
- Ha ugyanannyiszor végighallgattad volna, mint én, hogy ezt most muszáj megtenned, akkor te sem lennél tekintettel arra, hogy ki ő – vetettem oda ingerülten, majd a kőszörny elé érve kimondtam a jelszót, de az állat most nem ugrott félre.

- Citrompor! – ismételtem újra, de most sokkal erélyesebben. A kőszörny még csak rám se nézett. – Most mi van, miért nem engedsz be te ostoba képződmény! – rúgtam bele, de ezzel csak azt értem el, hogy az én lábujjam kezdett lüktetni.
- Parancsot kaptam, hogy senkit se engedjek be – szólalt meg az állatot formázó sziklatömb.
- De nekem akkor is beszédem van vele, és ha nem engedsz föl, akkor egy jól irányzott ártással szétrobbantalak! – kezdtem bele a fenyegetésbe, de őt ez nem hatotta meg. Csak Ron pirított rám, hogy fogjam vissza magam. – Jól van, te akartad! – emeltem rá a pálcám, hogy beváltsam az ígéretem, mire a szörny félreugrott, és a lépcső tetejében maga Dumbledore igazgató jelent meg.
- Hallom, keresel – mosolygott le rám, de a viszonzás elmaradt.

- Én megkeresem Hermionét – súgta Ron a fülembe, mielőtt elindultam volna felfelé, majd még hozzá tette, hogy maradjak higgadt. De a legkisebb porcikám sem kívánta most a bájolgást vele, és ezzel bizonyára Dumbledore is tisztában lehetett, mert szó nélkül utat engedett nekem, amikor felértem hozzá.
Feltett szándékom volt, hogy alapos kikérdezésben részesítsem igazgatónkat, de minden tettvágyam elszállt, ahogy megláttam házvezetőmet és Perselus Pitont a helységben tartózkodni. A két tanerő egy-egy széken ültek, és amíg McGalagony bátorítólag felém mosolygott, addig a bájitaltan professzor szemeiben a közöny és az unalom egyértelmű jelei látszottak.

- Örülök, hogy feljöttél, mert így meg tudjuk beszélni az este részleteit. Kérlek, ülj le – mutatott az egyik székre az igazgató, ami pontosan Piton mellett helyezkedett el.

- Köszönöm, de inkább visszajövök később. Látom, most zavarok – hátráltam volna, de egy erős kéz megállásra késztetett.

- Maradj, neked is tudnod kell, hogy hogyan is fog zajlani ez az egész.

- Nem szeretnék neki nagy felhajtást – szűrtem a fogaim közt, míg kelletlenül leültem a felkínált helyre Piton mellé.

- Akkor végre valamiben egyetértünk – fonta mellkasa elé karjait a denevér, hogy ezzel is kimutassa, mennyire nincs ínyére ez a fölösleges megbeszélés. – Nem értem, Albus, hogy nekünk mi közünk van az ő házasságukhoz, és hogy miért kell ezt iskolai szinten megünnepelnünk? – háborodott fel a férfi.

Értetlenül álltam a dolog előtt. Hiszen Piton Dumbledore jobb keze, akkor hogyhogy nem tud még róla?

- Igenis nagy jelentősége van – ült le az igazgató is velünk szemben, majd belekezdett a mesélésbe. Borzasztó volt újra végighallgatni, és közben figyelni a tanárok reakcióját. Ezek szerint még McGalagonynak sem számolt be a történtekről. Nekem és Parkinsonnak mondta el elsőként.

- A jóslatban minden pontosan le van írva, és a leírás egyértelműen ennek a napnak a dátumát mutatja.

- De Albus, mi a garancia arra, hogy ez a jóslat valóban igaz is? – kérdezte a tanárnő szkeptikusan. – Jó, igaz, hogy ősi nyelven íródott, de ez még nem jelenti azt, hogy be is fog következni.

- Jogos a feltevés, de mindennek utánajártam, mielőtt belekezdtem volna. Először próbáltam megfejteni az írást, de csak egy város és egy családnevet sikerült kitalálnom belőle. Így tehát elmentem Atlantiszba, amiről a jóslat is írt, és ott felkerestem azt a családot. Egy kedves negyven év körülő boszorka fogadott. Kiderült, hogy egy ősi varázslónőtől származnak, aki ezt az egészet előre látta és le is írta. Beszámolt róla, hogy…

- Atlantiszba? Ugye most csak hülyéskedik. Az a város már elsüllyedt évszázadokkal ezelőtt.

- Ez így van, Perselus, ezért is lakják azt a helyet csak varázslók és boszorkányok, akik újjá varázsolták a szigetet. Kérdezgettem kicsit róla - valójában ő is fordította le a jóslatot -, és ő mindre készségesen válaszolt, miközben arca végig komoly maradt. Számomra egyértelműen azt mutatta, hogy nagyon is be fog következni, és ha nem cselekszünk, akkor a Világunk, amelyben élünk, el fog pusztulni.

- És ezt csak Ms. Parkinson és Potter gyereke állíthatja meg? Egyáltalán, miből gondolja, hogy sikeres volt az… aktus? – tette hozzá valamivel később a legutolsó szót Piton.

- A leírás egyértelműen rájuk mutat, és az együttlétük sikeressége azon múlott, hogy mennyire voltak egymáshoz… készségesek – nézett rám fürkészően. A beszélgetés egyre jobban kezdett magánjellegűvé válni, és ez határozottan frusztrált.

- De hát a prófécia azt írja, hogy a két személynek utálnia kell egymást, akkor hogyan várják el itt a szenvedélyt?

- Ugyan, Minerva, te is tudod, hogy a szenvedélyt és az utálatot csak egy hajszál választja el egymástól. – Ezzel meg is válaszolta a kérdést, de ettől én csak dühösebb lettem.

- Na jó, nem beszélhetnénk inkább az esküvőről? – vágtam közbe, mielőtt a pletykafészek tanerő kitárgyalná velük az összes apró részletet. Ugyanis még azon sem csodálkoztam volna, ha a tudtunkon kívül ő is jelen volt a szobában a szeretkezésünkkor.

- Oh, rendben. Az esküvőt én fogom levezényelni a vacsora előtt. Nem lesz nagy felhajtás, ígérem. Mindketten választotok egy-egy tanút, akik majd ugyanúgy, mint a mugliknál aláírják a pergament. Én előtte mindkettőtöktől megkérdezem, hogy akarjátok-e egymást férjül és feleségül, majd leteszitek a hűségesküt és…

- A hűségesküt? Erről nem volt szó, én erről miért nem tudtam? – Még egy újabb dolog, amiről csak az utolsó pillanatban értesítenek. – Mi van, ha nem akarok hűséges lenni hozzá?

- Harry, ez a házasság alapja – magyarázta kioktatóan McGalagony professzornő.

- Igen, annak kellene lennie, ha éppen nem kierőszakolják valakitől, hanem szerelemmel esküszik.

Nem akartam tovább részt venni ebben a beszélgetésben, ami csak egyre jobban felbosszantott. Hanem köszönés nélkül elhagytam a helyiséget, hogy minél előbb a szabad levegőn lehessek.       

Odakint a Nap fényesen sütött, és ahogy kiléptem az udvarra, szinte megvakított az ereje. Nagyon ritka az ilyen meleg idő Angliában és ez valamennyire felvidított, de a borús gondolatok még mindig ott voltak a fejemben. Annak a tudata, hogy örökre Parkinsonnal kell lennem, és még csak meg sem csókolhatom azt a lányt, aki talán az igazi is lehetne, és ez még jobban elszomorított. Séta közben belerúgtam egy kőbe, hogy azon vezethessem le az indulataimat, míg egyenesen Hagrid kunyhója felé tartottam. Beszélni akartam valakivel, aki tanácsot tud adni, hogy ebben a helyzetben mit is kellene tennem, vagy hogyan is kelljen éreznem. De ennek a személynek olyasvalakinek kell lennie, akit nem vezényelnek az indulatai és nincsenek céljai velem. Erre pedig a legalkalmasabb személy Rubeus Hagrid volt, aki elsőként vezetett be a varázsvilág csodáiba, és azóta is nagyon jó barátom. Az ő józan eszére van most szükségem.

Folyt. köv.