Sziasztok! Most tényleg nagyon megkéstem a folytatással, de egyszerűen, nem volt időm géphez ülni. Viszont most végre elkészült a 14. fejezet is. Jó olvasást, és tartalmas hétvégét kívánok mindenkinek. Új rész kedden vagy szerdán várható!!! :) Üdv.: Amanda

Pansy:

Enyhén szólva megrázott a hír, amikor Potter közölte, hogy két kis Potter is van bennem. Nem akartam neki kimutatni, elvégre én végig jobban kezeltem ezt a helyzetet, de komolyan megijedtem. Kicsit el is vesztettem az optimizmusomat. Hogy fogok elbírni egyszerre két gyerekkel is? Mondjuk, Potter itt lesz velem, de őt sem tarthatom fel a munkában, valahányszor gondom akad velük. Neki dolgoznia kell, hiába lesz itthon.

Hirtelen zöld láng csapott elő a kandallóból, majd a férjem lépett ki belőle, és sebes léptekkel odasétált hozzám. - Nem fogod elhinni, mi történt. Képzeld, most jövök az ikrektől, és mondták, hogy holnap ebédre várnak minket Mrs. Weasleyék az Odúba.

- Megtennéd, hogy nem ijesztgetsz? - szóltam rá erélyesen, míg a mellkasomra kaptam a kezem. Tudtam, hogy túlreagáltam a dolgot, de nem érdekelt.

- Miért vagy ilyen? Úgy csinálsz, mintha direkt csináltam volna – jött a megérdemelt szemrehányás.

- Sajnálom, lépjünk tovább – fújtam ki a levegőt. Veszekedni akartam, minden ízemben éreztem, de erőnek erejével sikerült fékeznem a hormonjaimat. - Tehát, mit mondtak a Weasleyk?

- A nevük George és Fred – vakkantotta mérgesen. - Nem fontos. Talán, el kellene napolnunk, amíg újra helyre nem jön az eszed – állt fel mellőlem a guggolásból.

- Nincs semmi baja az eszemnek, pont az próbálja kontrollálni az indulataimat. Nem akarok veszekedni, de akkora düh van bennem. Nem rád vagyok mérges. Igazából senkire, csak az egész világot utálom éppen – igyekeztem békítő mosolyt erőltetni az arcomra. Ez hatott, mert visszaült mellém.

- Tudom én, hogy mi kell neked. Na, gyere ide. - Széttárta a karjait, én pedig kisebb hezitálással, de hozzábújtam a mellkasához. Finoman átkarolt, és simogatni kezdte a hátamat. - Cserélhetünk szerepet, ha gondolod. Eddig te tartottad bennem a lelket, most én jövök.

- Az jó lenne – motyogtam bele a vállába. Könnycseppek kezdték szúrni a szemeimet. Erősen behunytam őket, hogy magamban tartsam, de addigra már a torkom is kaparni kezdett. Olyan megnyugtató volt Potter karjaiba kapaszkodni, hogy a zokogás önkéntelenül tört fel belőlem. Szorosabban bújtam hozzá, ő pedig még jobban magához szorított, a hajamat cirógatta.

- Minden rendben lesz. Itt leszek veletek, nem hagylak egyedül. - Pont azokat suttogta a fülembe, amikre szükségem volt. Mintha csak olvasott volna a fejemben.

- Nem... va...gyok... olyan... bátor, mint amilyennek... mutatni akarom... magam – hüppögtem.

- Nyugi, kislány, én sem – adott puszit a homlokomra. - Az ad erőt, hogy olyan vagy, amilyen.

- Igyekszem jó feleséged lenni, olyan, amilyet megérdemelsz – bontakoztam ki a karjaiból, hogy a szemébe mondhassam.

- Tudom, feltűnt – törölte le a könnyeimet. - És nagyon jól haladsz.

- Kösz – mosolyodtam el. Lehajtottam a fejem, mire Potter egy zsebkendőt nyújtott felém.

- Holnap elmegyünk az Odúba, és mindent könnyebbnek fogunk látni.

- Gondolod?

- Persze. Eszemben sincs az ellenkezőjére számítani.

***

Egy órára érkeztünk meg a házhoz. Bevallom, romosabbat vártam, de belépve határozottan barátságos, vidám légkör fogadott, és otthonos is.

- Gyertek be – fogadott minket Mrs. Weasley meleg mosollyal az arcán. Kis híján elkapott a sírhatnék, mert eszembe jutott, hogy az én anyám arcán sosem láttam még csak hasonlót sem. - Örülök, hogy el tudtatok jönni drágáim – ölelgette meg Pottert, majd nagy csodálkozásomra engem is. - Hogy vagytok? - nézett rám.

- Jól, már jobban – nyögtem ki pár szót. Zavarban voltam, zavart, hogy ennyire közvetlen asszonyság. - Elnézést, merre van a mosdó? - Minden vágyam volt, hogy egy kicsit megszabadulhassak a társaságtól, ha csak pár percre is.

- Gyere, majd én mutatom az utat – hallottam meg egy ismerős hangot. Sosem örültem még ennyire Granger jelenlétének.

- Szia! - öleltem meg váratlanul a göndör fürtök tulajdonosát. A griffendéles azonnal viszonozta is. - Örülök, hogy itt vagy.

- Ki nem hagytam volna ezt az ebédet – mosolygott rám, majd a meglepett társaság tekintetének kereszttüzében megindultunk a mosdó felé. - Szóval, ikrek lesznek? - kérdezte Granger szemtelenül, ahogy beléptünk a fürdőszobába.

- Jaja, nem is tudod, hogy most mennyire le tudnám adavázni a professzort, hogy ebbe belerángatott – dünnyögtem, ahogy megnyitottam a csapot, hogy kezet mossak.

- Ne értsd félre, kedvelem Dumbledore-t, de most egyet tudok veled érteni. Na, és Harry? Ő hogy viseli?

- Jobban, mint én. Képzeld, múlt szombaton megcsókolt. - Granger szemeinek nagysága kezdett vetekedni egy házi manóéval. - Persze, jól be volt már rúgva, szóval, épp csak elkezdtük, már el is aludt rajtam.

- Csak nem sajnálod?

- Még szép, hogy sajnálom. Életem legjobb szexe volt, amikor az ikrek fogantak – vallottam be olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Vártam, hogy Granger szemei még nagyobbakra nyíljanak, helyette azonban elismerésféle jelent meg a szemeiben.

- Sosem hittem volna, hogy ezt így ki mered mondani.

- Mondjak valami még durvábbat? Nem adok magamnak két hónapot, és olyan szexuális éhség fog rám törni, hogy nem lehet majd rám ismerni.

- Nem akarok rád ijeszteni, de ez így lesz.

- Granger, nálad kegyetlenül őszintébb baráttal még nem találkoztam – közöltem vele nemes egyszerűséggel, majd mindketten elnevettük magunkat.

Mire az ebédlőbe értünk, már megtelt a kis helyiség, körbeülték a hosszú asztalt. Jó volt ismerősként felfedezni a legkisebb Weasley fiút is a tömegben. Szemeimmel a férjemet keresetem, és meg is találtam. Mellette ott ült a Weasley lány. Nem is kell mondanom, hogy mekkora féltékenység kapott el. De nem akartam jelenetet rendezni. Nyeltem egy nagyot, majd heves bocsánatkérések közepette besoroltam mellé.

- Elnézést, remélem, szabad ez a hely a gyermekeim apja mellett? - hangsúlyoztam ki minden szót, hogy a vörös boszorka vegye a lapot. Egy pillanatra még a légy zümmögését is hallani lehetett, majd Mrs. Weasley kapcsolt elsőnek.

- Ne aggódj, az a te terítéked. Ginny csak pár percre ült oda, hogy beszélgessenek Harryvel – mosolygott rám, majd rólam a lányára vetett szúrós pillantásait. Nem akaródzott a kis ribancnak felállni a székemből.

- Hallottad anyukádat, ülj máshova. - Nem is gondolták, pedig a tőlem telhető legszebb hangon kértem. Potter csak nagy szemekkel nézett rám, de szólni ő sem tudott, ahogy mindenki értetlenül állt a helyzet előtt. Pedig ez egy igazán egyszerű dolog, ne kekeckedj egy várandós, hormontúltengéses boszorkával.

- Gyere Ginny, ülj mellém – vette a lapot Granger is, csak vörös kisasszony nem.

- Oda ülök, ahova akarok! - tört ki hirtelen, de nekem sem kellett volna több. Szerencsére, a bátyja előbb lépett.

- Gyere Parkinson, ülj ide – csusszant odébb egy székkel Potter másik oldaláról. Már mindenki ült, csak én álltam felháborodva, ezért nem is akartam tovább élezni az amúgy is kínos helyzetet. De ezzel még nem lesz vége, ezt még nagyon megkeserüli a vörös picsa.

A finom ebéd ellensúlyozta az első rossz benyomásomat, na és Mrs. Weasey kedves hozzáállása is színt hozott a borússá vált hangulatomba. Mikor ketten maradtunk a konyhában, ki is használta az alkalmat, hogy tüzetesebben is kikérdezzen:

- Hogy érzed magad? - kérdezte, és őszinte érdeklődést láttam a szemében

- Fizikailag jobban, hála Madam Pomfreynek. Lelkileg annál rosszabbul.

- Félsz, de ez teljesen normális. Billnél és Charlie-nál én is átmentem ezeken, a többieket már csukott szemmel, félálomban pelenkáztam – nevetett nosztalgikus tekintettel.

- És ezt a borzasztó féltékenységet is érezte terhesen?

- Hajaj, de még mennyire, mind a hetüknél! Frednél és George-nál duplán. Teljesen megértettem a kiakadásod... de a lányomét is.

- Gondolom, nem közömbös számára Harry – mondtam ki elsőnek a keresztnevét. Furán jött volna ki, ha a vezetéknevén szólítom, miközben féltékenykedem. Arról nem is beszélve, hogy milyen könnyedén jött a számra.

- Mióta csak ismeri, rajong érte, de Harry észre sem veszi.

- Nem hiszem, hogy nem venné észre, nem olyannak ismertem meg. Ő mindenki érzéseivel törődik – védtem csendesen, pedig egy igazi anyaoroszlán tombolt bennem. - Pont ezt a nagy együttérzését rühelltem benne... eddig.

- Igazad van, rosszul fogalmaztam. Törődik vele, de nem tudja viszonozni. Nem kell aggódnod, csak húgaként szereti.

- Bocsánat, nem akartam bántani a lányát... - kezdtem volna, de szerencsére megállított.

- Fátylat rá. A szüleid mit szólnak? - Egy újabb kényelmetlen téma került a terítékre.

- Nem beszéltem velük, mintha nem is léteznék a számukra. - Nem értette magam, hogyan nyílhattam meg neki ilyen könnyedén.

- Sajnálom, de tudd, hogy ide bármikor jöhetsz. Szívesen látunk most már téged is – szorította meg finoman a vállamat. Elképesztő ez a nő, egy csepp haragot sem láttam a szemeiben.

***

Az egész délutánt ott töltöttük. Nagyon sok vicces emléket emlegettek fel gyerekneveléssel és szüléssel kapcsolatban is. Szinte lelki szemeim előtt láttam, ahogy Mr. Weasley fejvesztve rohant a javasasszonyért az első alkalmakkor, a többinél már ráérősen bandukolt.

Potterrel össze-összenéztünk ilyen alkalmakkor, hogy vajon nálunk mi lesz majd, de különösebben nem társalogtunk. Biztos megharagudott rám az ebédlős jelenet miatt, és már vártam, hogy szóba hozza, de otthon is csak szótlanul járt-kelt a lakásban. Nem akart velem beszélni, és ezzel a tudtomra adta, hogy a vöröske mellett áll. Fájt. Jobban, mint a szülés gondolata.

- Potter, emlékszel, hogy mit súgtál a fülembe tegnap délután? - fordultam felé, amikor már meguntam a néma sztrájkját.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de nem óhajtok veled beszélni – közölte tettetett nyugalommal.

- Képzeld, feltűnt. Ezért érdekel, hogy emlékszel-e, - Nem tágítottam a beszélgetésünk lényegétől. - Akkor felvilágosítalak. Azt mondtad, hogy itt leszel velünk, és nem hagysz egyedül. Ma ebédnél pedig pont az ellenkezőjét tetted.

- Még én hagytalak cserben?! - emelte fel kissé a hangját. - Leégettél az egész család előtt!

- Tévedsz! Megkértem, hogy üljön odébb, mert szerettem volna melletted ülni. Nem Ront akartam elküldeni mellőled, mert úgy voltam vele, hogy biztosan sok megbeszélni valótok lehet. De helyetted csak ő volt képes megoldani a problémát. Csalódtam benned – vetettem még oda neki szemrehányóan, majd bementem a szobámba.

Reméltem, hogy ez kellően sokkolta, és hamarosan kopogtatni fog az ajtón, hogy bocsánatot kérjen. Meg akartam neki bocsátani, talán még egy egészen aprócska csókot is el tudnék képzelni a végére. Ahogy a fejembe kezdett megszületni a kép, gondoltaimat halk kopogás szakította meg. Nem rohantam egyből ajtót nyitni, határozottabb fellépésre vártam. Nem is kellett sokáig. Jött a hangosabb kopogás.

- Gyere be! - sóhajtottam.

- Szia – köszönt óvatosan, amikor belépett. - Leülhetek melléd?

- Szia. Ülj csak le. - Szemeimmel végigkövettem a mozdulatát,

- Ne haragudj, hülye voltam. Tudom, hogy nagyon gyenge mentség, de új még nekem ez a helyzet. Ginny a barátom hosszú évek óta, te pedig csak a harmadik hete vagy a feleségem. Én... azt hiszem, automatikusan az ő érdekeit védtem... biztos, mert az Odúban voltunk.

- Szerelmes voltál valaha is belé?

- Nem, talán csak egy egészen kicsit, valamikor a háború előtt. Akkoriban majdnem összejöttünk, de a feladatomra kellett koncentrálnom.

- Vele lennél, ha Dumbledore nem avatkozik közbe?

- Nem. Mentem volna az aurór képzőbe.

- Még most is mehetnél, lenne időd jelentkezni – javasoltam. Eszemben sem volt őt gátolni az álmaiban.

- Minden jó így, ahogy van – csúsztatta finoman jobb kezét a combomra. - Szégyellem magam, amiért nem álltam ki melletted. Nem is gondoltam végig a tetteimet.

- Mindennek az elején vagyunk. Szépen lassan úgyis belejövünk – mosolyogtam rá, hogy éreztessem vele, tényleg nem haragszom rá.

- Szóval, Ron... Kiérdemelte, hogy a keresztnevén szólítsd?

- Kettőnk között. Egyébként, Mrs. Weasley előtt téged is Harrynek hívtalak. És még ő is azt mondta, hogy teljesen megértett, amiért felháborodtam.

- Mondd ki – utasított váratlanul. Kellett néhány másodperc, hogy rájöjjek, mire gondol.

- Eléggé jó kisfiú voltál ahhoz? - kérdeztem ravasz mosollyal.

- Csak egyszer, és utána az leszek, ígérem – hajolt közelebb.

- Harry – ejtettem ki a nevét kissé erotikusan, aminek meg is lett a hatása. Ajkaink már szinte súrolták egymást.

- Pansy – suttogta ő is, majd megcsókolt. Nem volt erőszakos, sem heves, mint amikor a kanapén kapott le. Lágyan csókolt, szinte csak kóstolgatta a számat. Kellett neki egy kis bátorítás, és én meg is adtam neki. Átkaroltam a nyakát, beletúrtam sűrű hajába a tarkójánál. Kicsit féltem, hogy mi lesz akkor, ha vége a pillanatnak, de próbáltam a jelenbe beleadni mindent. Potter sem volt éppen passzívnak mondható. A nyakamra csúsztatta a kezét, majd onnan a mellemre, míg egyre nagyobb odaadással vette birtokba az ajkaim. A következő lépés az lett volna, ha az ágyra dönt, de azt már nem merte megkockáztatni. Olyan hirtelen engedett el, ahogy elkezdtük. Hát igen, pont ettől a zavart pillantástól tartottam. Úgy csinált, mintha bűn lett volna, amit tettünk.

- Jobb, ha én most megyek – kezdte, majd hátrált egyet, végül kisietett a szobából. Esélyt sem adott arra, hogy maradásra bírjam.

Folyt. köv.