Harry:

Már kezdett sötétedni, amikor kiléptem Hagrid házából, és elindultam vissza a kastélyba, hogy magamra rángassam az ünnepi taláromat. Az udvaron már kevesen tartózkodtak, aminek hálás voltam, a kastélyban viszont annál többen. Az egészben az zavart a legjobban, ahogy néhányan összesúgtak a hátam mögött. Bizonyára futótűzként terjedt a hír, hogy én és Parkinson össze fogunk házasodni. Így már nem is lesz nagy meglepetés, de kit izgat? Engem jobban frusztrált az, hogy a jövendőbelimet nem én választhattam ki. Ha belegondolok, hogy este már a szüleim házában fogunk lakni, máris átjárja mindenemet a feszültség.

Gyorsan végigszaladtam a folyosókon, fel egészen a Griffendél-toronyig, majd csodálkozva tapasztalom, hogy az szinte kong az ürességtől. Este hét óra volt, ilyenkor azért már fent szoktak lenni a többiek, de most egy árva lelket sem találtam a helyiségben. Fél szívvel igazából örültem is neki, és már épp indulni készültem volna a fiúk hálókörletébe, amikor a lányok felőli oldalon kinyílt az ajtó, és barátnőm lépett ki rajta.

- Hermione! – lepődtem meg, pedig nem kellene, hiszen ő is griffendéles, akárcsak én. Azon viszont már jobban megdöbbentem, amikor a háta mögül az arám is előkerült. – Parkinson?
- Pansy, te miért jöttél ki? Tudod, hogy balszerencsét hoz, ha esküvő előtt látja a ruhádat! – szólt rá Mió, de ő csak vállat vont.
- Erre a házasságra nem érvényes ez a szabály.
- Van benne valami – ért egyet aztán Mióne is. Én viszont nem tudtam megszólalni. Mióta Parkinson kilépett Hermione háta mögül, csak őt tudtam nézni. Vagyis inkább a gyönyörű ruháját. Nagyon jól kiemelte karcsú alakját, és ott tette formásabbá, ahol kellett.
- Harry, jól vagy? – kérdezte Hemione már kitudja hányadszor, ugyanis a kérdése csak üvöltve jutott el hozzám.
- Igen, csak… Nagyon jól áll neked a kék – néztem Parkinsora, vagyis, inkább bámultam őt, leplezetlenül.
- Nem találod túl kihívónak? – húzta ki magát jobban, és így nagyobb belátást nyertem a dekoltázsára.
- Egy csöppet talán igen, de engem nem zavar – motyogtam, majd még halkabban hozzátettem: - A francokat nem! Le sem bírom venni róla a szemem. – Egy pillanattal később megijedtem, hogy a lányok meghallhatták, ezért gyorsan tovább tereltem a témát. – A többiek hol vannak?
- Egy varázslattal elintéztem, hogy egy darabig ne találják meg a tornyot, hiába is keresnék – felelte könnyedén Hermine. – De már nem tart sokáig a hatása, úgyhogy jobb lenne, ha sietnél – intézte szavait hozzám. Nem kellett sokáig találgatnom, hogy miért alkalmazott varázslatot a háztársainkon. Ciki lett volna, ha meglátják, hogy Parkinson, egy mardekáros, fent van a griffendéleseknél.
- Rendben, akkor készülődöm is. – Éppen már át is értem a mi hálókörletünk ajtajához, amikor eszembe jutott, hogy valamiről illő lenne figyelmeztetnem Parkinsont. Hátrafordultam. Ők már a kijáratnál jártak. Parkinson ruháján az a pillangó lélegzetelállítóan szexi volt, de igyekeztem a mondandómra koncentrálni.
- Parkinson! – kiabáltam utána, mire mindketten felém fordultak. – Elfelejtettem szólni, hogy Dumbledore le akarja tetetni velünk a hűségesküt! Gondoltam, neked is tudnod kellene erről! – Parkinson fal fehér lett, de nem vártam meg, hogy kirobbanjon belőle az összes dühe, így gyorsan beiszkoltam a szobába, és magamra zártam az ajtót.

Hátamat a csukott ajtónak vetettem, és mélyeket lélegeztem. Lehunyt szemeim előtt tisztán láttam Parkinsot a csodás ruhájában, és be kellett vallanom magamnak, hogy felizgultam. Bár nem sokra emlékszem a tegnapi együttlétünkből, sőt semmire, de ha belegondolok, hogy azt a kecses testet érintettem és csókoltam, máris elöntött a forróság.

Vicces, hogy mikor felfelé tartottam a toronyhoz, még nem akartam zuhanyozni, de most úgy éreztem, csak az teheti helyre a beinduló fantáziámat. Bementem a fürdőszobába, és miután magamra zártam az ajtót, levetkőztem, és beálltam a tus alá. Gyűlöltem magam a gyengeségemért. Azért, mert elég volt őt meglátnom abban az igenis kihívó ruhában, és máris bezsongtam érte. Nem lett volna szabad így reagálnom! Hűvösnek kellett volna maradnom! Míg jóformán szapultam magam, folyamatosan engedtem magamra az először langyos, majd egyre csak hidegebb vizet. Ki akartam űzni a fejemből az összes vágytól fűtött gondolatot, ami Parkinsonnal kapcsolatos. Késznek nyilvánítottam magam, amikor a mardekáros lányt ismét csak egy nyávogós libának láttam, majd dideregve magamra csavartam a törülközőm, és hozzá láttam öltözködni.

A fiúk nem készülődnek sokáig. Én is pillanatok alatt magamra kaptam az ünnepi talárom, majd a tükör elé állva készültem megkötni a csokornyakkendőm. Ron abban a pillanatban lépett be az ajtón.

- Ron, hol voltál egész eddig? – kérdeztem, miközben végig a tükörből követtem a mozdulatait. – Sietned kéne, mert nem tudom, hogy Dumbledore mikorra tervezné a szertartást. Szerintem az elején lesz. Addigra készen kéne állnia a vőlegény tanújának is.
- Már órák óta kerestem a tornyot, de csak most találtam rá – huppant le a saját ágyára Ron fáradtan, majd akkor nyertek értelmet számára Harry szavai. – Na várjunk csak! Miért érzem úgy, mintha várnád az esküvőt? És… te jóságos Merlin! Én lennék a tanúd?
- Még szép, a legjobb barátom vagy, ez nem is volt kérdés – mosolyogtam rá, de az örömöm nem volt teljes, mert a nyakkendőkötés sosem volt az erősségem, ahogy most sem.
- Na várj, segítek! – Ron pillanatok alatt megoldotta a problémám, majd komolyan rám nézett. – Légy őszinte: mit művelt veled Parkinson, amitől megváltozott a véleményed?
- Mit művelt volna velem? Semmit. Csak túl akarok végre esni ezen az egészen. – Ron még pár perc erejéig fürkészően bámult az arcomba, és miután semmit nem tudott kiolvasni a szememből, ő is öltözni kezdett. Szerencsére, mostanra már volt rendes talárja ilyen alkalmakhoz.

***
Pontban nyolckor léptünk ki hálókörletünk ajtaján. Mellettem Ron végig olyan hangulatban volt, mintha attól félne, hogy a maradék eszem is elment. Lehet, hogy igaza van. Én sem tudom megmagyarázni, hogy mi váltotta ki belőlem ezt a hirtelen változást Parkinson iránt. Talán a ruhája és a külseje, azok tényleg nagy benyomást tettek rám. És mintha kedvesebbnek is tűnt volna, mint általában. Még azt sem hallottam, hogy dühöngött volna a hűségeskü miatt. Biztosan már beletörődött a sorsába, és már valahogy én sem érzem magamban azt a hatalmas ellenállási vágyat, de ki tudja, hogy meddig fog ez tartani? Az érzelmeim az utóbbi két napban változékonyabbak, mint maga az időjárás.

Egy álcázó-bűbájt tettem magamra, így a többiek nem vették észre, hogy az ünnepi talárom van rajtam. Mindenki csak szimpla farmernak és kockás ingnek láthatta. Ron is hasonlóan járt el a saját öltözékével. Mikor bementünk a nagyterembe, az pontosan ugyanúgy volt feldíszítve, és az asztalok is sorban a falakhoz voltak állítva, mintha Karácsonyt ünnepeltünk volna. Ezek szerint, teljesen fölösleges volt takargatnom magam, futott végig a gondolataimon, majd szemeimmel máris Hermionét kezdtem keresni a tömegben.

Ő és Parkinson már az egyik asztalnál ültek, és épp elmélyült beszélgetést folytattak Lunával. Fel is szökkent a szemöldököm a látványukon. Főleg, hogy Parkinson egyáltalán nem leplezte a kinézetét. Olyan nyugodtnak tűnt, gyönyörű, sötétkék ruhájában úgy nézett ki, akár egy hercegnő. Csak a korona hiányzott a fejéről.
- Most már értem, hogy miért is változott meg a véleményed – bökött oldalba Ron, majd intett egyet a fejével, hogy menjünk oda hozzájuk. Én pár lépéssel lemaradva haladtam mögötte, mert a lábaim valahogy nem akartak engedelmeskedni.

- Jó estét, hölgyeim – köszönt nekik udvariasan, majd csókot nyomott Hermione szájára. Alig bírtam ráismerni Ronra. Ő nem lehet ugyanaz a heves vérmérsékletű srác, akit én ismertem meg! Olybá tűnt, mintha az együtt töltött éveink alatt személyiséget cseréltünk volna. Én lettem olyan, mint ő volt, és ő lett olyan barátságos, mint én. És ezzel a meglátással nem voltam egyedül, mert Parkinson is érdeklődve nézett rám, én pedig csak a vállamat tudtam vonogatni, és olyan fejet vágtam, hogy tőlem hiába kérdezed. Azért viszonozta a gesztust, és ő is köszönt neki.

- Örülök, hogy mindenki megérkezett! – visszhangzott Dumbledore hangja a helyiségben. Fel sem tűnt, hogy már ennyien összegyűltünk. – Bizonyára sokan furcsálljátok, hogy miért lett így berendezve a nagyterem. A válasz egyszerű; azért, mert ma ünnepelünk. – Itt behunytam a szemem, és elképzeltem magam egy kevésbé kínos szituációban. – Ms. Parkinson és Mr. Potter esküvőjét! – A teremben azonnal zúgolódás támadt, és szinte hallani lehetett, ahogy a mellettük álló társuktól kérdezgetik, hogy tudtak-e erről a dologról valamit. – Harry, Pansy, kérlek, gyertek ki ide hozzám. A tanúk is jöjjenek. – Egy lassú zene szólalt meg az év elején felszerelt rádióból, és mi meg is indultunk egymás mellett Parkinsonnal. Előttünk Ron és Hermione már oda is értek Dumbledore-hoz. Ahogy haladtunk az igazgató felé, megláttam a tömegben Ginny arcát. A szomorúság és a düh egyvelege tükröződött a szemeiből. Nem voltam szerelmes belé sosem, de tudtam, hogy ő viszont gyengéd érzelmeket táplál irántam, és én sosem akartam őt megbántani. El is döntöttem, hogy a bál része alatt fel fogom kérni őt egy táncra, és akkor beszélek vele.

Már az emelvényen álltunk mindketten – jobbomon Ron, Parkinson balján pedig Hermione -, amikor Dumbledore ismét felszólalt: - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy az Úr színe előtt a házasság szent kötelékébe részesítsük ezt a férfit és ezt a nőt. – Idáig tipikusan olyan volt, mint egy mugli szertartás, de a következő sor már merőben eltért tőle. Az igazgató fel sem ajánlotta, hogyha bárki szerint ez a frigy nem jöhetne létre, akkor az most szóljon, vagy hallgasson örökre, hanem egyből a fogadalomtételhez ugrott. – Pansy Parkinson, akarod-e az itt megjelent Harry James Pottert hites férjedül, mellette maradsz-e jóban és rosszban, szegénységben és gazdagságban, betegségben és egészségben, míg a halál el nem választ? – Parkinson sötét szemeit ijedten függesztette rám, amint professzorunk a fogadalom végére ért. Azokból a pillantásokból tisztán ki lehetett venni, mennyire tanácstalan is valójában, és mennyire meg van rémülve. Közel sem olyan vagány és magabiztos, mint amilyennek láttatni akarja magát. De most én sem voltam az, a griffendéles bátorságomat valahogy elveszettem, mikor belegondoltam, hogy most egy életre kell döntést hoznom. Végül, valami legbelül arra ösztönzött, hogy mosolyogjak rá a mardekárosra, és én megtettem. Parkinson is viszonozta halványan, majd Dumbledore-ra nézett, és igent mondott.

- Harry James Potter – fordult most hozzám -, akarod-e az itt megjelent Pansy Parkinsont hites felségedül, mellette maradsz-e jóban és rosszban, szegénységben és gazdagságban, betegségben és egészségben, míg a halál el nem választ? – Most rajtam volt a sor, hogy válaszoljak, de az a bizonyos késztetés, ami az előbb mosolyra fakasztott, nem volt bennem. Magamra maradtam, mintha direkt azt akarnák kicsikarni belőlem, hogy önállóan hozzak döntést. Így akarván bizonyítani, hogy igazából mindig is önmagam hoztam meg azokat. Körbenéztem a terembe, először a némán várakozó társaimra néztem, majd a tanári karra, akik szintén csak arra vártak, hogy kinyögjek egy válaszfélét, onnan Hermionéra esett a pillantásom, aki csak bátorítóan mosolygott rám, csakúgy, mint az előttem magasodó Dumbledore professzor, akinek sosem szűntek meg csillogni kék szemei. Végül Parkinsonra, és az ő bizonytalan tekintetére. Sóhajtottam egyet, és arra gondoltam, hogyha már idáig eljutottam, nem hátrálok vissza:
- Igen, akarom!
- Mr. Weasley, kérem, odaadná a gyűrűket? – mosolygott rá barátomra, mire ő azonnal kotorászni kezdett a dísztalárja belső zsebében. Fel sem tűnt, hogy mikor került le rólam a bűbáj, és lehetett látni valódi öltözékem.
- Máris adom – szólt rekedtes hangon, majd közel öt perces piszmogás után rátalált a keresett dologra. Előttünk nyitotta fel a vörös, bársonyos tapintású dobozka fedelét, melyben két aranykarika volt betűzve. A végtelent és örökkévalóságot jelképezi a kör, és nekem egy kicsit feljajdult a szívem, de tettem, amit tennem kellett. Kivettem a kisebbiket, és Parkinson gyűrűsujjára húztam, melyet mintha pontosan oda találtak volna ki. Parkinson is kivette a másik bent maradót, majd ő is az ujjamra húzta.
- Ezennel házastársaknak nyilvánítalak benneteket! – emelte fel a hangját Dumbledore ünnepélyesen. – Csókoljátok meg egymást! – Kijelentését követően újabb néma csönd telepedett a helyiségben tartózkodókra. Az én levegőm is a tüdőmben rekedt egy pillanatra, de már nagyon túl akartam lenni ezen ez egészen, így közelebb léptem hozzá, és tarkójára simítva bal kezemet magamhoz húztam, majd szorosan lehunytam a szemem, miközben összenyomtam az ajkainkat. Az áldott sötétségnek köszönhetően nem láttam, hogy Parkinson milyen fejet vághatott a csóknak csúfolt történtek pillanatában, de a többiek hangja éppen elég bizonyítékul szolgált, hogy meg voltak elégedve a műsorral.

Elléptem Parkinsontól, és néhány röpke másodperc erejéig egymás szemébe néztünk, így akarván néma köszönetet mondani a másik kitartásának.

Az est hátralevő részében táncoltam egyet a feleségemmel, mert ez kötelező program volt, majd Hermionéval, Lunával, és még az a bizonyos új lány – aki állítólag szerelmes belém -, Sally is felkért egy tánc erejéig. Csak Ginnyt nem tudtam megközelíteni, mert valahogy mindig sikerült szem elől tévesztenem őt. Nagyon reménykedtem benne, hogy lesz még rá alkalmam bocsánatot kérnem tőle.
- Kérem az ifjú párt, hogy járják el a menyasszonytáncukat, a többiek pedig értékeljék azt pár aranytallér fejében. Amennyi pénzt összeszedtek, annyival kezditek a házas életet, úgyhogy azt ajánlom, adjatok bele mindent – tette még hozzá az igazgató varázslattal felerősített hangon. Még szerencse, hogy messze, a tanári asztalnál állt, mert ha most itt lenne mellettünk, nem úszná meg a gyilkos pillantásomat. Nem hiszem el, hogy ezt nem direkt teszi velünk, élvezi a vén kecske, hogy kínozhat. Még sosem gondoltam ezt róla, de most határozottan jogosnak éreztem a titulust.

- Tudsz valamit rögtönözni? – kérdeztem a mellettem álló, immáron vörös, combközépig érő menyecskeruhában toporgó Parkinsontól.
- Képzeld, nem éppen a veled való táncikálás gondolata kötött le! – vágta rá sértődötten, de ezzel nem igazán mentünk most sokra.
- Hát engem se, elhiheted, de itt vér fog folyni, ha nem produkálunk valamit! – üvöltöttem át a többiek „táncot-táncot” kántálásán. Ők már annyira belelendültek az ünneplésbe, hogy az sem zavarta őket, kik az érintett felek. Reménykedve néztem Hermionéra, hiszen ő a szorult helyzetekre volt specializálódva. Nem is kellett benne csalódnom, ugyanis minden előjel nélkül ragadtam meg Parkinson kezét, majd beforgattam egészen magamhoz, hogy testünk egymáshoz simuljon. Párat ringattam magunkon, míg Parkinson igyekezett lépést tartani velem, majd hátradöntöttem őt, míg én szinte belehajoltam a dekoltázsába.
- Potter, mégis mi a fészkes fenét művelsz? – kérdezte, amikor visszahúztam, csak alig mozgatta a száját.
- Nem tudom, engem is irányítanak – tátogtam vissza, mialatt felemeltem a kezét, és megpörgettem a zene ritmusára. A kezdeti lassú dallamot a gyorsabb, ritmusosabb ütemek váltották fel, így én is akként folytattam a táncot. Parkinson teljesen megilletődött, amikor csípőjén érezte az érintésem, és egy heves mozdulatot és forgást követően ismét magamhoz rántottam. Az arca piros volt, és a félig feltűzött hajából kilógott pár tincs.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy el akarsz csábítani – motyogta csak úgy magának, de én nagyon is jól értettem.
- De szerencsére ismersz, és így nem kell magyarázkodnom utána – gúnyolódtam vele kaján vigyorral küszködve, mire azonnal durcás arcot vágott. Egy határozott mozdulattal ellökött magától, majd ezt kihasználva a kezei után kaptam, és a levegőben összekulcsoltam ujjainkat. Még nem tudtam, hogy mégis mire készülök, de ekkor Parkinson magától lendült hátra, majd visszaegyenesedett hozzám, aztán újra hátradőlt, és megint felegyenesedett. Mindegy egyes alkalommal jól kivillantotta melleinek izgató vonalát, nekem pedig szottyos, vén öregasszonyokra kellett gondolnom, hogy lehűtsem magam.
- Ki csinálja ezt velem? – hallottam meg Parkinson kérdését a zenén keresztül.
- Hermione – intettem fejemmel a boszorka felé, és végre feleségem is megvilágosulni látszott. Még pár hasonló mozdulatot tett, míg én igyekeztem megtartani a testsúlyát, majd elengedtük egymást, és hátulról megragadva a csípőjét, szenvedélyesen magamhoz húztam, és abban a pillanatban már nem tudtam titkolni, hogy a vele való Paso Doble igenis nagy hatással volt rám, és ezért Hermione Jane Grangert még ki fogom nyírni!
- Oh, na de Mr. Potter, tartogassa a vágyait estére – suttogta nekem hátra Parkinson, míg egyik karjával felsimított a tarkómig.
- Ne bízza el magát, Mrs. Potter – suttogtam én is, végül a nyakamon pihenő kezét megragadva még egyet pörgettem rajta, és a zene végre magamhoz rántottam, hogy aztán szépen lassan hátradöntsem.

Nem tartott tovább ez az egész tánc két percnél, de évezredeknek tűnt az az idő, mire ismét ura lehettem a testemnek. Elengedtem Parkinsont, és a körülöttünk álló diáksereg sikongatva dobálták hozzánk a galleonokat, ezüst sarlókat és knutokat, míg én és Parkinson önkéntelenül is szedegetni kezdtük a földről. Színültig tele is töltöttem vele a talárom zsebeit.

***
Hajnali fél kettő volt, amikor Dumbledore elhoppanált velünk a tegnap este színhelyére, vagyis a szüleim régi otthonába. Azzal a szavakkal búcsúzott tőlünk, hogy hamarosan meglátogat majd minket, és az utolsó vizsgánk miatt meg ne fájjon a fejünk, mert Mr. Binns megadja mindkettőnknek a várakozáson felülit a tantárgyából.

Igaz, hogy így már egy kérdéssel kevesebb motoszkált a fejemben, de sajnos, nem éppen arra kaptam választ, ami legjobban érdekelt. Sokkal jobban izgatott az a dolog, hogy hogyan tovább? Míg a suliban voltunk, nem tűnt olyan bonyolultnak, de most nem tudtam, mitévő legyek.

- Én elmentem lefeküdni, álmos vagyok – jelentette ki mellettem Parkinson, majd elindult a tegnapi közös szobánk felé. Egy darabig néztem utána, mielőtt egyetlen tigrisugrással utol értem volna.
- Mégis, hová mész? – förmedtem rá, el is felejtve az izgató táncunkat.
- Bármilyen hihetetlen is számodra, de fáradt vagyok, és mint gyönge halandónak, alvásra van szükségem – magyarázta úgy, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. Fel is háborodtam volna rajta, ha nem az akasztott volna ki jobban, hogy a szüleim közös hálószobájába igyekezett.
- Oda nem teheted be még egyszer a lábad – húztam el az ajtótól, de csak gondolatban tettem meg ezt a lépést, mint ahogy a megnyilvánulásom is csak a fejemben történt meg. A valóságban csupán a karját fogtam.
- Elengednél végre? – tépte ki a karját a kezemből, és én el is eresztettem. – Köszönöm, most pedig, ha nem zavar, eltenném magam holnapra. – Bement a szobába, és becsukta az orrom előtt az ajtót. Csak álltam ott, mint akit sóbálvány-átok ért, és nem tettem semmit azért, hogy megtoroljam Parkinson szemtelenségét. Helyette vállat vontam, majd végignyúltam a nappaliban álló barna kanapén.

Azzal a gondolattal hajtottam álomra a fejem, hogy legalább a hűségesküt nem tetették le velünk, majd akaratlanul is a jobb kezemhez nyúltam, hogy lerángassam a gyűrűsujjamról az ékszert – amely valószínűleg egy életre megbéklyóz -, de az meg sem akart mozdulni. Sőt, mind inkább szorosabb lett az ujjamon. Még a csukva tartott szemeimen is áthatolt a gyűrűből áradó fény, és így kénytelen voltam kinyitni a szemem. Ahogy megforgattam az ékszert, két szó rajzolódott ki a felületén: Örökre Együtt

- Remek – morogtam magam elé, ahogy közelebbről is elolvastam, és megbizonyosodtam a felől, hogy tényleg ez van ráírva. – Ezek szerint Dumbledore mégis gondoskodott a hűségünkről – állapítottam meg, és már nem is tudtam rajta csodálkozni. Szemeimbe szúrós fájdalom nyilallt, és ekkor döntöttem el, hogy agyalni reggel is ráérek, és inkább alszom egy jót.

Folyt. köv.