Harry:

Szótlanul néztem végig, ahogy besétál az egykor még szüleim tulajdonában álló hálószobába, ami most már a miénk. Enyém és Parkinsoné. A gondolat is felkavart, hogy egy ágyban kell aludnom vele, hiszen ez lenne a természetes. Mint újdonsült, friss házasok, ki sem szabadna mozdulnunk az ágyból minimum egy hétig. Nekem viszont semmi belső indíttatásom hozzá. Azt le sem tagadhatom, hogy mennyire izgató jelenség, mert nagyon is szexi, de ez csak a külső burok. A benső is számít. Az, hogy mi lakozik benne..., vagyis... ez hülyeség, Parkinsonnal egyszerűen túl sokat veszekedtünk, hogy egy jóslat miatt hipp-hopp beleszeressek, és úgy tekintsek rá, mintha valóban én választottam volna a feleségemnek.

- Potter, beszélhetnék veled komolyan? - hallottam meg kérdő hangját magam mellől. Ott ült mellettem a kanapén. Egy pillanatra rá kaptam a tekintetemet, és láttam, hogy zavartan forgatja az ujján a gyűrűjét. Az esküvői gyűrűnket, amit alig egy napja húztam az ujjára.
- Miről akarsz beszélni? - játszottam az értetlent. Semmi kedvem nem volt hozzá.
- Természetesen rólunk, erről az egész kialakult helyzetről.
- Nem lehetne ma még elnapolni a komoly beszélgetéseket? Nem vagyok felkészülve a lelkizésre, és...
- Nem tart sokáig, de már ki akarom mondani! - emelte föl a hangját, hogy félbeszakítsa a szóáradatomat. Válasz gyanánt hátradőlve fürkésztem barna szemeit. - Tudom, hogy mennyire nagy áldozat lehet ez a te részedről... – Már vettem egy nagy levegőt, hogy elmondjam, mennyire fogalma sincs róla, de megint közbevágott. - Potter, most én beszélek! El tudom képzelni, hogy legszívesebben bárhol máshol lennél, csak nem itt, viszont nem vagy bárhol máshol, hanem itt, velem. Szar, ez az egész helyzet egy kész katasztrófa. De én nem akarom tovább rontani.
-  Sejtettem, hogy belém vagy zúgva – vigyorogtam, majd a következő pillanatban már kétrét görnyedve fogtam a hasizmomat. Ez a Parkinson tud célozni.
- Kértelek, hogy beszéljünk komolyan, és ide nem hozhatod a nagy arcodat.
- Kilenc hónap, és ezt nagyon csúnyán visszakapod – morogtam, mire elmosolyodott. - Most meg min nevetsz?
- Tudod mit? Felejtsd el ezt a maszlag szöveget, amit itt az előbb lenyomtam, és harcoljunk tovább. Imádlak bosszantani. - Meglepetten húztam fel a szemöldököm. Lehet, hogy igazából nem is utál, csak magát szórakoztatja? - Most mi van? Ne vágj olyan fejet, mint akinek ez új.
- Ne aggódj, az igazgatónak köszönhetően egy egész életünk lesz rá, hogy szétszekírozzuk egymást.
- Hű, ennél keményebbre nem futotta? - gúnyolódott.
- De, csak még be kell melegítenem. Van, akinek ez nem megy csuklóból – dörmögtem bosszúsan.
- Oké, melegíts, addig én elmegyek beszerzőkörútra – tűnt el a konyha irányába. Most is néztem, milyen lágyan ringatózik hátulról a csípője, és elképzeltem, hogy alig félév múlva már nem lesz ilyen formás. Hitetlenkedve megráztam a fejem. Miért kell nekem ilyenekre gondolnom? Mélázásomat Ron Pulija szakította meg. Csőrével kopogtatott az ablakon. Gyorsan beengedtem a kis postást. Türelmesen várt, míg lekötöttem a lábáról az összetekert pergament, majd kedvesen megcsipdeste a kézfejem, és már röppent is ki a még mindig nyitott ablakon. Visszazártam az ablakot, majd kezemben a levéllel visszaültem a kanapéra. Éppen csak széthajtottam, amikor Parkinson is befutott egy banánnal meg valami más gyümölccsel a kezében. Egy zöld tálca és egy edény is volt nála.
- Ki írt? - telepedett le mellém, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Hermione – böktem ki.
- Felolvasod? - Már éppen rá akartam förmedni, hogy Mione az én barátom, és nem tartozik rá, amikor megpillantottam a legelső sort: „Drága Harry és Pansy,”
- Mi van, előbb el kell olvasnod magadban, hogy hangosan is menjen? - kekeckedett.
- Edd azt a banánt, mielőtt le találom dugni a torkodon!
- Na, ez már fejlődés, érdemes volt időt adnom.
- Parkinson, ha nem...
- Na várj, segítek. „Drága Harry és Pansy,” - olvasta fel az első sort, de elkaptam a levelet.
- Majd én felolvasom, te tömd a majmot – sóhajtottam, Parkinson pedig megadóan hátradőlt. Kicsit izgultam, hogy makogni fogok, utáltam hangosan olvasni.

 „Drága Harry és Pansy,

Remélem, hogy Puli elég gyorsan sietett, és még egyben talált titeket. Hogy telt a házaséletetek első napja? Volt már tányércsörömpölés? Na jó, nem gonoszkodom. Igazából azért írok, hogy megkérdezzem, ráértek-e hétvégén. A sulinak hamarosan vége, megírtuk az utolsó vizsgát is, szóval most ránk szakadt a szabadság, és arra gondoltam, hogy meglátogatnánk titeket Ronnal. Kérlek, ne öljétek meg egymást, se addigra, sem később. Ebben ketten vagytok benne, ketten is kell átvészelnetek, de tudnotok kell, hogy mi Ronnal mellettetek állunk. Alig várom, hogy lássalak titeket.

Sok puszi

Hermione

És Ron (Fogalmam sincs, hogy mit írok alá, csak a kezembe nyomta a pennát, és rám veszekedett, hogy firkantsam oda a nevem.)

Csak viccel, elolvasta a levelet! Hermione”  

Mindketten szakadtunk a röhögéstől Parkinsonnal. Ezek ketten már úgy viselkednek, mint egy öreg házaspár. Ezt fogják csinálni húsz év múlva is, csak már egy magasabb fejlettségi szinten fogják művelni.
- Úgy érzem, hogy mi Grangerrel nagyon jól ki fogunk jönni – vigyorgott még mindig Parkinson. - Ő lett volna az utolsó, akire gondoltam, hogy felkészít az esküvőnkre. Főleg arra, hogy a tanúm lesz.
- Az egy nagyon kifordított nap volt – értettem egyet én is. - Igaz, hogy nagyon védett előttünk, de fogalmam sincs, hogy jutott el addig, hogy ennyire a szárnya alá vegyen.
- Granger tele van empátiával. Nem úgy, mint mi, pedig most csak az kellene nekünk, nem gondolod? - nézett fel rám a különös gyümölcs hámozásából. Először nem is tudtam mit mondani, aztán el akartam ütni egy tréfával.
- Nahát, az előbb még azt mondtad, hogy piszkáljuk egymást. - Komor arcából ítélve nem ezt a választ várta.
- Ha már ilyen jól elbeszélgetünk, szeretnék megbeszélni veled valamit.
- Jaaaj, már megint mit? - nyávogtam színpadiasan. Nem akartam egy újabb komoly témába belekezdeni.
- Vásárlás közben találtam egy jó kis bútorboltot, és arra gondoltam...
- Nem! - vágtam rá hezitálás nélkül. - Nem cserélhetsz le semmit!
- De Potter, az a szekrény már olyan rozoga, hogy félek belepakolni a ruháimat.
- Akkor sem – válaszoltam indulatosan.
- Megértelek, és sajnálom a szüleidet, de nem ezzel őrzöd meg az emlékeidet.
- De igen! A képeiken és a bútorokon kívül semmim sem maradt belőlük. Nekem így kell ez a ház, ahogy van!
- Igazad van. Akkor keresek egy erősítő-bűbájt, amivel fel tudom újítani kicsit.
- Köszönöm, én is ezt akartam ajánlani.
- Az micsoda? - bökött a fejével a szemközti állványon álló hatalmas dobozra, vagyis a tévére.
- Televíziónak hívják, és ezt az egyet majd le fogjuk cserélni, mert irtó gagyi – magyaráztam.
- Telemicsoda?
- Tévé, egy mugi találmány. Mozgó képeket vetítenek benne, vagyis filmeket. Bekapcsolhatjuk, ha kíváncsi vagy rá, de figyelmeztetlek, hogy ez nagyon kezdetleges a mostaniakhoz képest. - A távirányítón megnyomtam a piros bekapcsoló gombot, majd pár másodpercre rá már hallani lehetett a hangot, a kép azonban még sehol.
- Már megbocsáss, de itt egyetlen mozgó képet sem látok – zümmögte mellettem Parkinson.
- Azért, mert még várni kell rá, hogy bemelegedjen. Mondtam, hogy ez egy nagyon régi típus. Még a film is csak fekete-fehér. Addig hallgasd csak a hangot. - Ahogy füleltem, egyre ismerősebb mondatok ütötték meg a fülemet. - Ez a Jurassic Park? - kérdeztem csak úgy magamtól.
- Az mi?
- Egy dinoszauruszos film, majd meglátod. - Ezzel most biztos mindent megmagyaráztam Parkinsonnak. A kép egyre jobban kezdett látszódni, és sajnos tényleg fekete-fehér volt még. De szerencsére, még az elején járt a történet. Egyszer felébe-harmadába sikerült már látnom. Itt magyaráz Alan professzor a dagi kiskölyöknek, hogy miért is nem szabad a raptorokat lebecsülni. - Haláli, ahogy ráhozza a gyerekre a frászt – mosolyogtam, Parkinson értetlenül meredt a képernyőre. Az is mosolyt csalt az arcomra. Vártam volna, hogy tovább faggat, de lekötötték a látottak, közben ette a már megpucolt piros gyümölcsszemeket.
- Jaj, de bunkó vagyok, kérsz belőle? - nyújtotta felém a tálkát. - Gránátalma – válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet. - Azt mondják az okosok, hogy tele van vitaminnal, és még finom is.
- Kösz – vettem ki egy marékkal, majd az első bizonytalan szemet gyorsan követte a többi. Mindketten marékszámra ettük, eközben a kis Timmyt próbálták kihúzni az összetört kocsi alól.

Csodálkoztam, hogy nem záporoznak a kérdések, de örültem is, hogy nem egy olyan lány, aki folyton-folyvást csacsog, Mione kicsit olyan. Reklámkor felálltam, hogy pattogtassak kukoricát.
- Most mi lett a filmmel? - kérdezte a nejecském csalódottan.
- Ne aggódj, folytatják, csak néha megszakítják egy-két reklámmal. Mindjárt jövök, csak pattogtatok kukoricát. Te kérsz?
- Nem tudom, hogy mi az, de jól hangzik.

Kimentem a kamrába, hogy kivegyek egy zacskó pop-cornt, majd egy pálcaintéssel felforrósítottam, és ki is pattogtak benne a kukoricaszemek. Felcsapott belőle a gőz, ahogy széthúztam a papírzacskót. Imádom a sós, vajas kukorica illatát, bár a moziban valahogy finomabbakat szoktak csinálni. Egyszer már oda is el kéne mennem, ezer éve voltam moziba utoljára.

- Folytatódik a film! - kiabálta bele Parkinson a gondolataimba. Gyorsan kiszórtam két nagy tálba, majd az egyiket átnyújtottam neki, a másikat magamhoz véve leültem mellé.
- Most jönnek a legjobb részek.
- Remélem, hogy nem szakítják meg többet, mert ezek a reklámizék borzalmasak. Úgy érzem, hogy hüvelygombám van, menstruációs görcseim, és mindjárt szaladnom kell a vécére hasmenéssel. - Nem tehettem róla, de egyszerűen kiszakadt belőlem a nevetés, olyan őszintén, mint már nagyon régen nem. Pont, amikor izgulnunk kellett volna, hogy a professzort és a gyerekeket nem gázolják-e el a hatalmas növényevő dinók.
- Jaj, de hülye vagy – törölgettem a könnyes szemeimet. - Ez most jólesett.
- De ezek szörnyűek, nem baj, addig legalább csináltál ilyen finom valamit. Legalább ezért megérte.    
Olyan rég izgultam már ennyire, főleg az utolsó húsz percben. A konyhai jelenet a legjobb. És Parkinson nagy örömére leadták további reklám nélkül, ami nagyon ritka. Szerintem ezt kifejezetten Parkinson tiszteletére felejtették ki. Úgy gondolták, kezdetben elég egy reklámblokkal edzeni.
- Ezek a dinók valaha léteztek a Földön?
- Bizony, 65 millió évvel ezelőtt, ahogy a filmben is mondták.
- Nem akartam volna élni, amikor ezek a nagy dögök itt járkáltak – rázta meg a fejét.
- Pedig mi egy kis varázslattal simán visszamehetnénk – húztam az agyát.
- Maximum úgy, hogy ezek az izék nem láthatnak. Abban benne lennék.
- Úgy én is – értettem vele egyet. Közben felkecmeregtem a kanapéról, nyújtózkodtam egy hatalmasat. - De el vannak macskásodva a tagjaim. Holnap már többet kell mozognom.
- Kíváncsi vagyok, hogy Rita Vitrol próbálkozni fog-e még.
- Biztos lehetsz benne, hogy fog, az a nő egy igazi csótány. Nem hiába tud azzá átalakulni.
- Olyasmi nem juthatott az eszébe, hogy átváltozva megbújt itt valahol?
- Nem láttam errefelé gyanús bogarakat – ráztam meg a fejem. - Elmosom a tányérokat, aztán elmegyek fürödni, már lassan tíz óra.
- Potter, nem vagyunk már a suliba, hogy takarodóidőben lefeküdjünk.
- Igaz, de úgy érzem, hogy túl sokáig élveztük egymás társaságát. Egy kis magánynak jobban örülnék.
- Persze, én is unom már a pápaszemes képedet nézni – vágta rá egyből. Túlságosan is gyorsan.
- Ééés, újra a régi – próbáltam viccelődni, még a hangszínemmel is mutatva, hogy egyáltalán nem sértődésből mondtam.
- Holnap majd tovább haladunk. Fáradt is vagyok a sok sétától. - Már éppen elindult volna, amikor visszafordult. - Köszi a filmet, és a kukoricát is.
- Szívesen, máskor is – csúszott ki a számon meglepő természetességgel. Ha így haladunk tovább, jövő héten már önként fogok odamenni hozzá, hogy lesmároljam. Ez az arcomra is kiülhetett, mert csak mosolyogva elindult a fürdő felé. Én szörnyülködve mentem a konyhába, hogy gyorsan leöblítsem a kukoricás edényeket, meg a tálcát és a gránátalmás csuprot.   
- Jó éjszakát! - kiabálta be a konyhába visszafelé jövet, de nekem már nem volt időm reagálni. Hangosan csapódott a szobaajtó. Ez egy kicsit magamhoz térített. Megráztam a fejem, de így sem sikerült azt a rossz gondolatot kiűzni a fejemből, hogy tényleg közelebb kerültem Parkinsonhoz, még ha csak egy tyúklépéssel is. Akkor éreztem, hogy elegem volt az estéből. Nem akartam ezen agyalni. Elmentem zuhanyozni, majd bekapcsolódtam egy jó kis horrorfilmbe, ami közvetlenül a Jurassic Park után kezdődhetett. Az Alien teljesen kiverte a fejemből Parkinsont, és utána már amiatt nem tudtam aludni. Csak nagy sokára jött álom a szememre, és akkor is ezek a lények üldöztek.

Pansy:

Beléptem a szobába, majd miután magamra zártam az ajtót, gyorsan átöltöztem hálóingbe. Nem voltam álmos. A lábaim fájtak a sok talpalástól, de a szemeim még éberen figyeltek a sötétben. Hallottam, hogy Potter lefekszik a kanapéra, és valami ijesztő filmet nézhet, mert sokat sikítoztak benne, de nem mentem ki. Pedig fél szívemmel letelepedtem volna mellé. A józanabbik eszem azonban nem hagyta, hogy megtegyem. Igaza volt, hirtelen túl sok időt töltöttünk együtt. Jólesett, és be kellett vallanom, hogy megnyugtatott a tudat, hogy kis munkával és fáradozással, talán mégsem lesz olyan pocsék ez a házasság. Egyedül a szüleim miatt aggódtam. Már biztosan értesültek róla, hogy Mrs. Potter lettem, és még egyetlen rivalló sem érkezett, hogy hogyan lehettem ilyen idióta. De ami késik, úgysem múlik, tartja a mondás. Végül este tizenegyre feladtam a forgolódást, és nekiültem Hermionénak megfogalmazni egy levelet. Csekély háromnegyed óra alatt meg is született a válasz. Tömören az állt benne, hogy rendben vagyunk, és tökéletesen megfelel a hétvégi látogatásuk. Félbehajtottam, és az asztalon hagytam, hogy majd reggel felolvasom Potternek, hiszen mindkettőnk nevében írtam. Visszafeküdtem az ágyba, majd már csak azt vettem észre, hogy a nap erőteljesen a szemembe süt. Fel sem tűnt, hogy mikor aludtam el.

Folyt. köv.