A könyvtárszobában ültem éppen, amikor váratlanul megszólalt a hangosbemondóban Dumbledore. Szinte fülrepesztő hangon közölte, hogy vár engem és Pottert az irodájában. Nem értettem, hogy mit is akarhat tőlünk, hiszen már eltelt az utolsó balhénk óta egy hét, és azóta nem is kötöttem bele a szemüveges pancserbe. Kissé morogva csaptam össze a mágiatörténet könyvet, amiből az utolsó vizsgámra készültem fel, majd visszatettem azt a megfelelő polcra.

Dumbledore év elején hozta be az iskolába ezt a borzalmat, mert szerinte sokkal szórakoztatóbb, mint baglyokat küldözgetni az üzenetekkel. Ráadásul nem lesz tele az iroda bagolypotyadékokkal, amiben azért van valami. Madam Cvikker azonban nem igazán díjazza, hogy felveri a csendben tanuló diákságot, de Dumbledore ragaszkodott hozzá, hogy oda is be kell szerelni, ha tetszik neki, ha nem.
Bocsánatkérően pillantottam a bosszús könyvtárosnőre, majd söpörtem is ki a helyiségből.

Május vége van, szombat délután. Sokan már élvezik a nyári nap melegét, de nekünk, végzősöknek hátra van még az utolsó vizsga. Nem félek tőle, egész sokat tanultam már rá, az egyetlen dolog, ami most foglalkoztat, hogy mit is akarhat az igazgató tőlem és Pottertől.

Amint az aranyszoborhoz értem - mely az igazgatói szobát hivatott őrizni -, váratlanul lefékezett mellettem az érintett másik fél is. A griffendéles kissé lihegve támaszkodott a térdeire, majd felegyenesedve szaggatottan megkérdezte:

- Te érted… ezt az… egészet? – A válaszom egy szimpla fejrázás volt, mielőtt kimondtam volna a jelszót:

- Citrompor, tárulj! – A szobor azonnal elfordult, és ezzel együtt meg is jelent a néhány fokból álló csigalépcső az aljában. Először én, majd Potter is rálépett a legalsó fokra. Ahogy felértünk az igazgatóihoz, a szoba ajtaja már félig nyitva állt. Bátortalanul közelítettük meg a bejáratot, majd kopogásunkat követően Dumbledore igazgató harsányan köszöntött:

- Harry, Pansy! Gyertek be. Ezek szerint megkaptátok az üzenetem – mosolygott félhold alakú szemüvege mögül, míg leült az íróasztalához, és egy széles karmozdulatával minket is hellyel kínált. – Citromport?

- Nem, köszönjük – utasítottuk vissza a savanyú port, míg leültünk a felkínált székekre vele szembe.

- Gyerekek! – csillantak meg szelíd, halványkék szemei. - El sem tudjátok képzelni, hogy milyen nagy öröm számomra ez a pillanat. A varázsvilágban végre békesség van, és bár fény derült a kilétünkre a mugli világban is, nem…

- Igazgató úr, nem szeretnék modortalan lenni, de ezt már számtalanszor megünnepeltük – vágott a szavába Potter a professzornak. Nem sok hiányzott hozzá, hogy beszóljak neki valami csípőset, de a saját magamnak tett ígéretemre való tekintettel inkább visszanyeltem a kitörni készülő megjegyzésem. Helyette csak megforgattam a szemeimet. A professzor azonban joviálisan nézett rá, majd enyhén szaggatottan felsóhajtott.

- Igazad van, Harry, de gondoltam, hogy előbb mondok valami bevezető szöveget, mielőtt belekezdek az ittlétetek igazi okába.

Potter és én megilletődve pillantottunk össze. Valahogy egyikünk sem emlékezett rá, hogy mostanában bármi rosszat is tettünk volna, és az előzőekért már megkaptuk a büntetésünket.

- De, igazgató úr, én ezt nem értem, hiszen mostanában nem is kezdeményeztem vitát! – kiabáltam félig felháborodottan, félig értetlenül. Láttam, hogy Potter is valami ilyesmire készül, de Dumbledore megelőzte.

- Tudom, Pansy. Teljesen más dologról van szó – felelte higgadtan, túlságosan is higgadtan.

- Miről, igazgató úr, kérem, árulja el – vette elő Potter a szebbik modorát.

- Egy jóslatról, Harry – válaszolta ugyanolyan nyugalommal.

Potter arcizmai megfeszültek, míg az ölében nyugvó keze ökölbe szorult. Még sosem láttam ilyennek őt, kicsit meg is ijedtem tőle, ahogy a villámokat szóró zöld szemekbe néztem. Mivel ő most láthatólag képtelen volt megszólalni a dühtől, én vettem át a kérdező szerepét.

- Miféle jóslat ez, Dumbledore professzor? – erőltettem nyugodtságot a hangomra.

- A gonosz eljöveteléről szól, mely sok-sok év múlva fog bekövetkezni – hajolt közelebb hozzánk az igazgató. – Egy régi tekercsben olvastam, melyet a mugli miniszter adott át néhány nappal ezelőtt. Állítólag már számtalan történészük próbálta megfejteni az írást, de egyikük sem járt sikerrel, amit őszintén szólva nem is csodálok. Ugyanis ősi boszorkánynyelven íródott a szövege, amit még mi sem nagyon ismerünk. De szerencsére egy kedves barátom el tudta olvasni. De nem is ez a lényeg – zárta le a témát, és megpróbált a lényegre térni, mielőtt egyszerre törnénk ki Potterrel. – Ha a jóslat bekövetkezik, örök sötétség lepi el a földet, sikolyok töltik be az eget, és minden lángba borul. Nem lesz sem ember, sem állat, aki túlélné – tette még hozzá, hogy tovább fokozza az amúgy is kézzel tapintható feszültséget. – De szerencsére megakadályozható csupán egyetlen, apró áldozattal.

- Na nem! – tört ki Potterből váratlanul, mire Dumbledore csak hátradőlt karosszékében, én pedig szinte megdermedtem a hangorgánumától. – Nem várhatja el tőlem, hogy újabb áldozatot tegyek!

- De Harry, édes fiam, előbb nyugodj meg – próbált a jobbik eszére hatni az igazgató, de jelen pillanatban úgy tűnt, hogy Potternek rosszabbik esze sincs. A kis hősködő, már nem tűnt hősködőnek, ami furcsamód tetszett, és egyúttal mosolyra is fakasztatott.

- Te meg min mosolyogsz? – acsarogta az arcomba. – Várd csak ki a végét, hogy mit akar tőlünk Dumbledore. Utána megnézem, hogy van-e kedved vigyorogni – fonta mellkasa előtt keresztbe karjait, majd némi nyugalmat erőltetve magára, újra az igazgató felé fordult.

- Kérlek! Tudom, hogy ez most rosszul fog érinteni titeket, de próbáljatok meg a jövőre gondolni – kezdte nyugtatásképp, mielőtt belekezdett volna. – Mint már mondtam, az apokalipszis megakadályozható, ha a jó ügyért két ember feláldozza a nézeteit, és gyermeket nemzenek 1998. május 28-án, pontban éjfélkor.

- De hisz az ma van! – lepődtem meg, és ezzel kezdett összeállni a kép is. Most kezdtem megérteni, hogy Potter miért akadt ki nem is olyan régen, és míg szinte fuldokoltam a méregtől, a szemem sarkából láttam, milyen jól mulat rajtam.

- Te csak ne nevess, Potter, ugyanis a jóslat szerint neked és nekem ma szeretkeznünk kell – vetettem neki oda foghegyről, de arcizmai meg sem rezdültek. Ennek két oka lehet. Az egyik, hogy a nagy kitörés még várat magára, a másik, ami inkább valószínűbb, hogy még mindig meg van feszülve az arca.

- Harry, Pansy, tudom, hogy ez nektek mennyire nehéz lesz, tudva, hogy ki nem állhatjátok egymást, de…

- Miért hajtogatja mindig azt, hogy tudja, mikor nem tudja? – temette kezeibe arcát Potter.

- Ha jól értettem… - vettem át a szót -, …a jóslatban csak annyi áll, hogy két ellentétes nézetekből való személynek kell gyermeket nemzeni. Hol van az benne, hogy nekem és Potternek kell? Lehetne akár Draco és Granger is, vagy nem? Hiszen ők is ellentétes házakból valók, és köztudottan utálják egymást.

- Kétség kívül igazad van, Pansy, de fontos szempont, hogy legalább az egyik félnek már egyszer szembe kellett néznie a gonosszal, és ez egyedül Harryre igaz. Az ő legutáltabb ellenfele pedig te vagy, Pansy, sajnálom – tette hozzá sokkal halkabban.

Alig kaptam levegőt. Hirtelen nagy nyomást kezdtem érezni a mellkasomon, míg úgy éreztem, hogy a fejem szinte széthasad a beszerzett információktól. Nem akartam elhinni, hogy tényleg velem történik ez, velem Pansy Parkinsonnal.

A gondolataim ködén keresztül váratlanul meghallottam Potter hangját:

- Rendben, elvállalom, de csak akkor, ha utána egyedül nevelem a kicsit, azzal a lánnyal, akit én választok.

- Ez nem így működik, Harry. A babát együtt kell nevelnetek Pansyval, hogy egyformán kapjon mindkét vér szerinti anyjától és apjától szeretetet. Nem veheted el Pansytól, hiszen az ő gyereke is lesz.

- Akkor nevelje Parkinson, mit bánom én, de nem várhatja el tőlem, hogy együtt éljek ezzel a némberrel! – pattant fel eddigi ülőhelyéről Potter. – Van fogalma róla, hányszor sértegette a halott szüleimet? Hogy hányszor bántotta a barátaimat? Nevezett Ragyás fejnek vagy Pottinak? – kezdett heves gesztikulálásokba, amit képtelen voltam sokáig tűrni.

- Ha nem vennéd észre, Potter, én is itt vagyok. És senkit sem érdekel a sirámod. Én is ugyanúgy szenvedni fogok, és nekem sem fűlik a fogam ehhez az egészhez, de ha nem hagyod abba a hisztit, kénytelen leszek egy jól irányzott kábító-átokkal kiütni téged! – fakadtam ki, mert már szabályosan hasogatott a fejem a kiakadásától.

- Nagyszerű házaspár lesz belőletek – vigyorgott professzorunk az elé táruló kép láttán.

- HÁZASSÁG?! – hördültünk fel mind a ketten szinte egyszerre. Még jó, hogy nem kértem citromport, különben a torkomon akadt volna. Míg igyekeztem visszakapni a normális légzésemet, Dumbledore arcán továbbra is ott maradt az a mindent tudó vigyor, Potter azonban hamarosan robbanni készült.

- Igazgató úr – vett két mély levegőt nyugtatásképp. – Ne gondoljon rólam semmi rosszat. Én tényleg igyekeztem mindig úgy tenni, ahogy helyesnek hitte. Vakon követtem minden parancsát, és nem nyávogtam.

- Ez így igaz, kedves fiam – mosolygott az öreg.

- De most úgy érzem, hogy nagyon sokat vár el tőlem. Legalább most az egyszer tegyen kivételt, és magyarázza el, hogy miért is kéne ezt nekem… - Jó hangosan megköszörültem mellette a torkom. – Nekünk végigcsinálni! – javította ki magát szem forgatva, de a legkevésbé sem érdekelnek a pofavágásai. Én is ugyanúgy rühellem az egész ötletet, ahogyan ő.

- Harry, Pansy, a gyereketek nem egy átlagos nebuló lesz a sok közül. Hatalmas ereje lesz, hiszen a szüleik nagy varázsló és nagy boszorkány. Képes lesz olyan varázslatokra, amire egy átlag varázsló, vagy boszorkány csak álmodhat. Ő lesz egyedül, aki le tudja majd győzni a közelgő sötétséget, nektek pedig mellette kell állnotok, hogy bízni tudjon magában, mert minden nagy harcos mögött ott álltak a szerettei. Harry mögött a rend és a barátai, a gyermeketek mögött pedig nektek kell majd állni. Ez így van rendjén.

Először hitetlenkedve hallgattam az igazgató szavait. Ez annyira abszurdnak hangzott, és végül mégis minden értelmet nyert. Pár nappal ezelőtt még azon gondolkodtam, hogy mi lesz velem, hova megyek, mit fogok tenni odakinn a nagyvilágban. Most pedig itt állok annak tudatában, hogy hamarosan össze kell kötnöm az életemet Harry Potterrel. Talán nem is lesz olyan vészes. Talán majd egyszer képesek leszünk normálisan a másikhoz állni. De addig is, legalább nem lesz unalmas az életem. Harry Potter mindig is nagy kihívás lesz számomra, és legalább nem fogok unatkozni az elkövetkezendő száz évben.  

- Nekem nincs ellenne kifogásom – szólaltam meg halkan, szinte a saját szavaimat is alig hallva. Potteren szinte látszott, hogy az ideg vitustáncot jár benne, míg Dumbledore szája fültől-fülig ért örömében.

- Harry? Neked mi a véleményed? – kérdezte az igazgató tőle is.

- Mi lesz, ha nemet mondok? – vetette föl az ötletet a griffendéles.

- A Világ megszűnik létezni.

- Akkor nincs túl sok választásom – sóhajtott mélyet. – Mik lesznek a további teendők?

- Gyertek vissza takarodó után az irodámba. Ne késsetek, minden perc számít – tette még hozzá, mielőtt kiengedett az ajtón.

Potter és én szótlanul ballagtunk le a megjelenő lépcsőn, de mindkettőnkön láthatta volna egy külső szemlélő, hogy legszívesebben egymás torkának ugranánk.

- Remélem, most örülsz? – hallottam meg váratlanul Potter baritonját magam mellől.

- Te meg mégis, miről beszélsz? Minek kéne örülnöm? – kérdeztem vissza meglepetten.

- Ne játszd itt az ártatlant. Te egyeztél bele előbb. Mi másért tetted volna, minthogy belém vagy zúgva titokban – jegyezte meg fölényesen, nekem pedig egyből Draco jutott eszembe róla. Az a pökhendi, magabiztos viselkedése, ahogy a nőkkel tudott bánni. Tényleg úgy tette a legjobban, hogy a szüleivel együtt elkotródott Angliából.

- Komolyan mondom, Potter, hogy neked az agyad valahol zárlatot kapott a beszélgetés folyamán – emeltem meg kissé a szemöldököm. – Nem tűnt föl, hogy én is ugyanúgy öklendeztem a ténytől, hogy le kell veled feküdnöm?

- Bocsi, de nekem csak annyi maradt meg, hogy halkan azt rebeged, nincs ellene kifogásod.

- Bocsi, de nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a szövegelésedet.

- Neked köszönhetően egész életen át hallgathatod a szövegelésemet, ugyanis egy varázslóházasságot nem bonthatsz fel. Ha egyszer kimondjuk egymásnak az igent, akkor az örökre szól – vetette még oda, mielőtt megindult volna a torony felé vezető lépcsőn.

Én csak álltam ott letaglózva. Kissé megalázottnak éreztem magam Potter szavaitól, mert igaza volt. Nem volt joga Dumbledore-nak ekkora döntést meghozatnia velünk, még akkor sem, ha valóban a Világ sorsa a tét. És miért ne volna az? Dumbledore még sosem hazudott nekünk. Talán Potter és az én vérem keverékéből tényleg létre jöhet egy hatalmas erejű varázsló, vagy boszorkány. Már csak ezért is érdemes belemennem ebbe az egészbe.

Néhány percnyi tétova ácsorgás után én magam is megindultam a pincehelyiségek felé, míg gondolataim már az este körül forogtak. Azon a cseppet sem elhanyagolható dolgon, hogy nekem le kell feküdnöm vele.
Nem a kinézetével volt a gondom, hanem az évek alatt felépített képről, amit magamban alkottam róla, és ezzel valószínűleg Potter sincs másképp velem kapcsolatban. Ezért lesz nehéz Potterhez úgy viszonyulnom, ahogy egy normális lány viszonyulna a szeretett férjhez.

Folyt. köv.