Harry:

Még sosem éreztem ekkora haragot, mint most. A gondolat, hogy együtt kell élnem azzal a lánnyal, akit a hátam közepére sem kívánok, aki mindig keresztbe tett nekem és a barátaimnak… egyszerűen a rosszullét fogott el tőle. Legszívesebben törni-zúzni lett volna kedvem, akár puszta kézzel is megtudnám most fojtani Voldemortot, ha újra visszatérne. Úgy éreztem, valamivel muszáj lecsillapítanom magam, ezért a Griffendél-torony helyett egyenesen a Szükség Szobájába mentem.

Ahogy felértem a hetedik emeletre, a jól ismert ajtó már kirajzolódott a falból, és én gondolkodás nélkül feltéptem. A helyiség pont úgy volt berendezve, ahogy vártam. Egyszerűen, tele mindenféle törhető, aprítható tárgyal, és én egy darabot sem kíméltem. A falhoz vágtam az értékesnek tűnő vázákat és cserépedényeket, a székeket sorra széttörtem a lábamon, vagy azokat is a falhoz vágtam, miközben folyamatosan szitkozódtam. Mindenkit sorra véve, akik valaha is bántottak vagy megaláztak az elmúlt tizennyolc évem során, de leginkább Dumbledore-t vettem célba. Elegem volt, hogy folyton a jóságos nagypapa álarca mögé bújva osztogatja a parancsokat, én meg mindig megteszem, amit kér. Mindig!

Fáradtan, de sokkal nyugodtabban roskadtam le egy váratlanul megjelenő piros kanapéra, majd onnan csodáltam pusztító művemet. Csak most éreztem meg, hogy a lábaim mennyire sajognak. A nagy tombolásban nem is gondoltam rá, hogy el is törhetne a csontom. De amikor felhúztam a nadrágomat, a lábaim épnek és egészségesnek látszottak. Mivel a szoba tudta, hogy mire készülök, nem teremtett ide masszív fából készült székeket. Tehát az arcomon végigfolyó könnycseppeket a keserűség és a tehetetlenség szülte, de gyorsan le is töröltem őket. Ha most elgyengülök, akkor vége, nem fogom tudni végigcsinálni. És ha tényleg igaz a jóslat, akkor a Világ nagy veszélyben lesz.

A fáradság végül akkora súllyal nehezült a pilláimra, hogy lassan elnyomott az álom.

***
Hirtelen riadtam fel az álomból, és amikor feltűnt, hogy még mindig a Szükség Szobájában vagyok, gyorsan rápillantottam az órámra. Az pontosan tíz órát mutatott. Elkések, jutott el a tudatomig. Elképesztő, hogy amit csupán néhány perces szundikálásnak éreztem, az valójában négy órás alvás volt.
Gyorsan felpattantam a kanapéról, majd némi hezitálást követően elindultam vissza az igazgatói irodába.

Pansy:

A pincehelyiségbe mentem, majd a lányok hálókörletébe lépve azonnal végigheveredtem az ágyamon. Odabent senki sem tartózkodott, ami most kifejezetten jól is jött. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy át tudjam gondolni a helyzetet. Mikor ebéd után lementem tanulni a könyvtárba, nem gondoltam volna, hogy estére ekkora fordulatot vesz az életem. Hihetetlen ez az egész. És ha még nem lenne épp elég így is, hozzá kell mennem, és együtt kell nevelnünk a gyerekünket. Tudom, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgunkat.

Behunytam a szemem, hogy kicsit kikapcsoljam a gondolataimat, de hiába. Csak azt értem el vele, hogy még jobban magam előtt láttam. Ráadásul meztelenül, arcán azzal a kaján vigyorral.
Még hogy tetszene, badarság. Csupán azért mentem bele, mert… úgysem tudnák hirtelen jobb szórakozást kitalálni. Igen, ez így eléggé elfogadható magyarázat. Az egyetlen dolog, ami nem lesz szórakoztató, azon már az elején túlesünk. A jóslat nem mondja ki, hogy szeretnünk is kell egymást. Talán ez lehetne az a bizonyos kiskapu.

Már éppen megfordultam volna, hogy a párnába nyomva az arcom megkíséreljek egy fulladásos halált, amikor Sally lépett a szobába. A legjobb barátnőm.
Idén érkezett a Roxfotba, és szinte azonnal összebarátkoztunk. Franciaországban élt eddig, de a szülei munkát kaptak Angliába, így Sally a Roxfortba jött tanulni.

- Pansy, mi a baj? – jött közelebb, hogy leüljön az ágyamra. Én is felültem mellé, és a vállára hajtottam a fejem.

- Minden – morogtam a vállába.

- Le tudnád szűkíteni? Ez így nagyon tág fogalom – mosolyodott el, mire én is elhúztam a szám. – Mit akart tőled és Harrytől az igazgató? – kérdezte váratlanul, mielőtt megszólalhattam volna.

Hirtelen nem is tudtam rá mit felelni. Fogalmam sem volt, hogy elmondhatom-e, vagy sem, végül mégis belekezdtem, mert valakinek el kellett mondanom.

- Dumbledore azt akarja, hogy menjek hozzá Potterhez, mert a gyerekünk állítólag meg tud majd állítani egy közelgő apokalipszist – szakadt ki belőlem, ezzel mindent Sally nyakába zúdítva.

- Tessék? Valaki zagyváló-ártást küldött rád? Mégis, miről beszélsz?

- Bárcsak ennyi lenne a háttérben, de sajnos minden szavam igaz – dőltem hátra gondterhelten az ágyon.

- De te nem is szereted Harryt – fordult utánam. Hangja kétségbeesett és csalódott volt. És ekkor jutott eszembe az oka is.

- Sally! – Úgy ültem fel, mint akibe tűt szúrtak. – Sajnálom, szeretnék tenni valamit. Annyira szeretném meg nem történté tenni, de… már beleegyeztem. – Barátnőm szó nélkül felállt az ágyamról, és kiment a szobából. És ezzel újra magamra hagyott. Egy darabig csak néztem a bevágódó ajtót, majd kezeimbe tettem az arcom. Megfordult a fejembe, hogy utána megyek, de nem tudtam volna mit mondani. Hiába kérnék bocsánatot, csak mentegetőzni tudnék, hogy nem én akartam. Hogy rákényszerítettek erre az egészre, de olyan bután hangozna.

Végre lett egy igazi barátnőm, és én nem tettem semmit annak érdekében, hogy megakadályozzam abban, hogy kisétáljon a szobából. Egy szörnyetegnek éreztem magam, egy valódi szörnynek.

De nem sok időm maradt az önsajnálatra. Össze kellett szednem magam, itt volt az idő. Vettem egy mély levegőt, lemostam a fürdőben az idők közben arcomra száradt könnyeket. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el sírni. Egy gyors zuhanyzást követően felvettem egy lazább ruhát, majd vékonyabb kardigánt véve magamra, és a pálcámat is kézbe kapva kiléptem a hálókörletből.

Már szinte minden mardekáros háztársam a klubhelyiségben beszélgetett. A fiatalabbak sakkoztak, az idősebbek némi alkoholt is fogyasztottak közben, de mindenki kisebb-nagyobb klikkekbe tömörülve beszélgetett. Ezért sem vették észre, hogy elsorolok mellettük. Egyedül Sally pillantott rám, de amint összetalálkozott a tekintetünk azonnal a vele szembe ülőkkel folytatta a beszélgetést. Tudom, hogy haragszik rám, de nincs más választásom. Vagyis lenne, de valami megmagyarázhatatlan okból mégis efelé a döntés felé húz a szívem.

Mikor kiléptem a folyosóra, magamra szórtam egy kiábrándító-bűbájt, majd a lehető leghalkabban végigosontam az emeltek között, egészen az igazgatóit őrző aranyszoborhoz.

- Citrompor – suttogtam a jelszót, mire a kőszörny ugyanúgy felengedett, mint délután. Odafent azonban csak az igazgatót találtam, pedig azt hittem, hogy már elkéstem.

- Harryvel nem találkoztál? – kérdezte Dumbledore, miután üdvözöltük egymást.

- Nem, igazgató úr, nem a megszokott útvonalon jöttem.

- Értem, biztos itt lesz néhány percen belül. – Ahogy ezt kimondta, az ajtó feltárult, és az emlegetett személy esett be rajta.

- Elnézést a késésért, kicsit elaludtam – magyarázta lihegve a futástól.

- Semmi baj, de most fogjátok meg a kezem – utasított minket, majd alig értünk hozzá, máris furcsa rántást éreztem a köldököm tájékán. Hoppanáltunk, pedig azt hittem, hogy a suliból nem lehet hoppanálni.

De mikor megérkeztünk, mégsem ez érdekelt a leginkább.

- Hol vagyunk? – Ugyan küszködtem egy kis hányingerrel, de a helyiség látványa hamar elterelte a figyelmem. Nem tudtam igazán kivenni, hogy hol is vagyunk. A szobában lévő bútorok maradványait ezer éves kosz és porréteg fedte, és a pókhálók szinte minden sarokból csak úgy csüngtek. Az igazgatóra néztem, nem értettem, hogy mit keresünk itt. Ez a hely nem éppen nevezhető megfelelő környezetnek arra a dologra. Mikor épp készültem rákérdezni, Dumbledore elővette a varázspálcáját, és egyetlen intésére a berendezés visszaállt eredeti helyére. A pókhálók eltűntek, és az eddig kiégett csillár újra fényt gyújtott a sötétségben. Egyetlen varázslattal a ház visszakapta valószínűleg eredeti pompáját.

- Vigyen el innen, most – hallottam meg Potter vészjósló hangját a hátam mögött.

- Harry, ez a legjobb hely…

- Ez a szüleim háza, nem fogom bemocskolni az emléküket egy mardekáros jelenlétével! – kiabálta. – Itt születtem!

- Pontosan ezért kell, hogy itt történjen meg. És most kérem a pálcáitokat – nyújtotta ki felénk a kezeit, mire mindketten szinte belecsaptuk a tenyerébe. De látszott Potteren, hogy legszívesebben keresztülszúrta volna Dumbledore tenyerén. – Nagyszerű. Akkor most adok nektek egy kis szerelmi bájitalt, hogy könnyebben menjen a tudjátok mi – mosolygott szinte kárörvendően, míg a kezembe tette a fiolát. – Csak erre az éjszakára szól a hatása, úgyhogy szerelemmel használjátok – mosolygott, és még azelőtt sikerült dehoppanálnia, hogy én és Potter rávettettük volna magunkat.

Ketten maradtunk, Potter és én. Látszott a griffendélesen, hogy hamarosan elszakad nála az a bizonyos cérna, és már kezdtem érezni, hogy mágiakitörése lesz, amikor mégis a józan eszére hallgatva inkább vett egy mély levegőt, és lassan kifújta.
Kiment a szobából, és én követtem. Nem hagyhat egyedül, most nem, amikor én is ugyanolyan slamasztikában vagyok, mint ő. Én sem akarom az egészet, és elhatároztam, hogy ezt a tudtára is adom.

- Ne gyere utánam! – szólt rám, de nem sokat érdekelt, hogy mit szól hozzá. Sosem tettem azt, amit mondott, nem most fogom elkezdeni.

- Na jó, tudod mit Potter? Elegem van. Engem is ugyanúgy váratlanul ért, és ami a legrosszabb, hogy összevesztem az első igazi barátommal, miattad – tettem hozzá halkabban, amikor beértem a konyhába. Úgy látszik, hogy a varázslat a ház többi részére is kiterjedt, nem csak a nappalira. Nem szólt semmit, de szemei sokkal beszédesebbek voltak, mintha a száját használta volna. Leült az asztalhoz, és érdeklődve fordult felém. – Sally szerelmes beléd.

- És gondolom, ez átkozottul piszkálja a csőröd – vigyorgott rám.

- Akkora tuskó vagy, hogy fütyülnöd kell az erdőben, ha nem akarod, hogy kivágjanak! – Dühös lettem rá, mert ahelyett, hogy megértett volna, csak tovább fokozta a haragom.

- Hogy mersz sértegetni a házamban? – pattant föl a székből, és egy lépéssel elém állt. Olyan közel nyomult, hogy az orrunk hegye szinte súrolta a másikét.

- Oh, beletapostam az önérzetedbe bunkókám? – idegesítettem tovább, és a hatás nem maradt el. Potter a falnak nyomott. A kis szelíd hős most durva volt és erőszakos. Kétoldalt ragadta meg a vállaimat, majd elhúzott a faltól és újra visszalökött.

- Vond vissza, amit az előbb mondtál, de azonnal! – üvöltötte az arcomba.

- Azt aztán lesheted! – kiabáltam vissza én is, míg igyekeztem lefejteni ujjait a vállaimról. Ki akartam szabadulni a fogságából, de erősen tartott. – Nem tudsz megijeszteni ezzel az őrült hisztériáddal!

- Oh, nem? Na azt majd meglátjuk! – Megragadta a jobb karomat, majd a hálószoba felé húzott, és szabályosan belökött a franciaágyba. Először fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Észleltem, hogy a kardigánt cibálja le rólam, próbáltam is védekezni, miután észhez tértem, de Potter jóval nagyobb fizikai erővel rendelkezett, mint én.

Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Még az is átfutott az agyamon, hogy meg fog erőszakolni, amikor váratlanul leállt az ostrommal, és eltávolodva tőlem leült az ágy szélére.
Mindketten szaporán vettük a levegőt, de sem én, sem Potter nem néztünk a másikra.

- Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém – morogta alig hallhatóan, de nekem már ennyi is elég volt. Összébb húztam magamon a kissé megtépázott felsőmet, majd felületem az ágyba, tisztes távolságra tőle.

- Mondhatnám, hogy semmi baj, de ez nem lenne igaz. – Potter csak ingerülten fújt egyet, de nem szólt semmit. – Mi lenne, ha túlesnénk végre a dolgon, és a suli végéig nem is találkoznánk. Úgy is már csak egy hét van belőle hátra – ajánlottam fel egy alternatív megoldást.

- Rendben, kérem a bájitalt – fordult felém végre, és már elő is akartam venni a kis üvegcsét a zsebemből, de ahogy benyúltam, csak nedvességet éreztem. A fiola eltörött.

- Van egy kis gond. – Hangom meglehetősen reszelősre sikeredett.

- Gond? Milyen gond jöhet még?

- Az üvegcse eltörött a dulakodásban, és a bájital kifolyt a zsebembe – vázoltam neki gyorsan a helyzetet.

- Nem mondhatod komolyan! – Potter a nadrágomhoz hajolt, majd egy ügyes kézmozdulattal kifordította a zsebemet, és szabályosan nyalogatni kezdte az anyagot.

- Te meg mégis, mi a fészkes fenét művelsz? – löktem el magamtól a fejét, amitől kicsit hátratántorodott.

- Bájital nélkül nem fog menni, ne is várd el tőlem. – Még valamit mondani akart, de hang helyett egy kis szívecske jött ki a száján. Ezek szerint a bájital azonnal hatott.

Időm sem volt felkészülni, Potter szinte rám mászott. Csókolt és simogatott, ahol csak ért. Fura érzés volt, de megvallva az őszintét, nagyon jól esett, ahogy hozzám ért. Most nem volt erőszakos vagy durva, mint amikor a felsőmet akarta letépni rólam.

Minden akaratommal igyekeztem ellenállni a vágynak, hogy viszonozzam a kényeztetést, hiszen mégiscsak Potterről van szó, de az érzékeim cserbenhagytak. Vágytam az ölelésére, és hirtelen arra is vágytam, hogy viszonozzam azokat. Hiába, nem voltam sosem kőből. Minden lány vágyik a kedvességre, amiből nekem elég kevés jutott. A szüleim eléggé mostohán bánnak velem, folyton a kötelességeimről papolnak. Míg Draco állandóan kihasznált szexuális téren. De én voltam a hibás, sosem visszakoztam. Most azonban már éreztem a különbséget. Ahogy Potter finom tenyere simogatott. Még úgy is jól esett, hogy tudom, csak a bájital hatása miatt teszi. Tudom, hogy holnap felébredve újra önmaga lesz, de nem érdekelt. Ezek a pillanatok örökre megmaradnak az emlékezetemben. Örülök, hogy én mégsem vagyok megbűvölve, mert így legalább megtapasztalhatom, milyen érzés igazán szeretkezni.

Forró teste az enyémhez simult, a keze, amivel eddig a mellemet kényeztette, most a hajamon szántott végig, míg folyamatosan a nyakamba csókolt. Na és az mély bariton, amivel olyan izgatóan nyögdécsel. Nem volt sok hátra a mindent elsöprő orgazmus pillanatáig, és ahogy ezt kigondoltam, már éreztem is, hogy hullámokban önt el a kielégülés, és ezzel együtt ő is a csúcsra jut.

Egyszerűen legördült rólam, és minden előjel nélkül a mellkasára húzott, és én most is hagytam magam. Kényelmesen elhelyezkedtem rajta, majd magunkra dobtam a takarót. Mielőtt elaludtam volna, még felmerült bennem a kérdés, hogy mégis hogyan került oda, de túlságosan is kimerültnek éreztem magam a gondolkodáshoz. Potter szívének egyre lelassuló dobogása szinte azonnal megnyugtatott, és engedve a csábításnak, egy mély álomtalan álomba merültem.

Folyt. köv.