Sziasztok! :) Itt a kedd, és vele egy újabb fejezet, ahogy ígértem. Remélem, ha elolvastátok, és tetszett, írtok hozzá egy rövidke véleményt, mert tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá :) Jó olvasást kívánok!! Puszi: Amanda Swan

Pansy:

Szörnyen éreztem magam a történtek után. Hogy tehettem ilyet? Hiszen én nem vagyok szerelmes Potterbe. Akkor miért vonz mégis ennyire? Miért örültem, hogy állapotos vagyok a gyerekünkkel? Ennek nem így kellene lennie. Utálnom kéne őt, nem pedig úgy viselkednem, ahogy. Egy dolog van, amit ilyenkor tenni lehet, hogy úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Ha Potter mégis rákérdez, majd hantázok valamit.

Ezzel a gondolattal próbáltam kicsit aludni, de egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szemem, kikapcsolni az agyam. Négykor végleg feladtam a magam gyötrését, és kimerészkedtem a szobából.

Potter a kanapén elfeküdve pihent. Utáltam, amiért neki ment az alvás. Egy kis hang hirtelen azt kezdte el suttogni a fülembe, hogy menjek hozzá közelebb, és hiába akartam ellenállni, a lábaim már döntöttek is helyettem. Halkan odasétáltam a fejéhez, és leguggoltam, hogy közelebbről is megcsodáljam. Olyan jóképű férfi lett belőle. Finoman borostás álla csak még szexibbé tette. Óvatosan belesimítottam a hajába, mire mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Még egy kísérletet tettem, és megpróbáltam levenni róla a szemüvegét, hogy el ne törje fordulás közben, de ahogy hozzáértem, az ő keze is megmozdult, és elkapta a csuklómat. Zavartan néztünk egymás szemébe, ahogy kinyitotta a pilláit.

- Csak láttalak, hogy elaludtál, és gondoltam, leveszem a szemüveged, nehogy összetörd – hadartam szinte egy szuszra.

- Ez nagyon figyelmes tőled, de nem aludtam olyan mélyen, csak pihentettem a szemeimet – ült fel a kanapén.

- Legjobb lesz, ha én most...

- Maradj nyugodtan – paskolta meg maga mellett az ülést.

- Még ki kell szednem a ruhákat.

- Már kiszedtem – húzott le maga mellé. - Inkább mesélj magadról valamit. Alig ismerjük egymást.

- Nincs túl sok mesélni valóm magamról.

- Hallani szeretném azt a keveset – fordult felém felsőtestből. A karját végigfektette a kanapé támláján, keze a hátamnál ért véget.

- Aranyvérű családban születtem egyetlen gyermekként, úgyhogy gondolhatod, mekkora teher nehezedik rám. A szüleim szerintem felváltva ápolják egymást otthon, amint megtudták, hogy a feleséged lettem.

- Ők is halálfalók voltak?

- Nem. Ez érdekes, egyetértettek azzal, hogy varázslatot csak a tiszta máguscsaládok gyakorolhatnak, de nyíltan sosem álltak Tudodki oldalára. Még ahhoz is gyávák, hogy oldalt válasszanak. Nem akarok hozzájuk visszamenni.

- Megértelek. Én sem tudnék újra visszatérni a Privet Drive-ba, de még a Grimmauld térre sem. Pont így jó, ahogy alakult.

- Arról a bizonyos dologról nem akarsz beszélni? - kérdeztem félve.

- Házasok vagyunk, ennél jóval több dolognak kéne történnie, mint egy ártatlan arcra puszi.

- Jóval több? Mégis, mire gondolsz?

- Jaj Parkinson, ne akard kihúzni belőlem az sz betűs szót – rázta a fejét.

- Melyik sz betűs szóra gondolsz?

- Szexre, mi másra!

- Hehe, mégis kimondtad! - gúnyolódtam nevetve.

- Olyan gyerekes vagy! Nem is értem, hogy miért próbálok veled komoly beszélgetést folytatni.

- Lehet, de te meg vicces, amikor megsértődsz – húztam vissza most én a karjánál fogva. - De komolyra fordítva a szót, rendes tőled, hogy könnyíteni akartál a lelkiismeretemen. És most beszélgessünk magunkról.

***

Hamar eltelt az a pár nap szombatig. Reggel korán keltünk, mert még el kellett mennünk beszerezni a hozzávalókat a sarki élelmiszerboltból. Végül a húsos piténél maradtunk, és hozzá desszertként a pudingos trifle-t én találtam ki. A vásárlással nem kevés idő elment, főleg, mert az új étkészletben nehezen tudtunk egyetérteni. Én a kék virágosat akartam, Potter pedig egyszerű fehéret. A női akaraterőmmel sikerült őt meggyőznöm. Vagyis megfenyegettem, hogy nem fogom vissza a hormonjaimat, és kilátásba helyeztem neki egy kis hisztit az üzlet kellős közepén. Egyből belátta, hogy a virágos az mégiscsak jobb.

- Te egy igazi boszorka vagy – duzzogta már a kapunk előtt állva. - Ennyiben igazán engedhettél volna.

- A sima fehér az olyan snassz.

- De nekem az tetszett! – Lepakolta a lábához a zacskókat, hogy kinyissa az ajtót, majd maga elé engedett.

- Cserében a poharakat te választhattad ki. És azok tényleg jól is néztek ki.

- Hisztivel zsarolni tipikus női megoldás.

- Talán azért, mert nő vagyok? - húztam fel a szemöldököm.

- Ha ezt nem mondod, rám sem jövök.

Nagy nehezen sikerült Potternek bepakolni a konyhába a három megrakott papírzacskónkat. Nagy nehezen engedte csak meg, hogy a legkönnyebbet én vigyem. Alig húsz perccel később pedig átöltözve nekiálltunk az ebéd elkészítésének. Megbeszéltük, hogy én csinálom a tésztát, ő pedig a tölteléket. Már nem volt sok időnk. Egyre beszéltük meg a találkozót, és már csak két óránk volt addig. A tészta begyúrása hamar megvolt, a kelesztéssel ment el újabb húsz perc fölöslegesen, addig nekiláttam a trifle-nek, meg előmelegítettük a sütőt. Egy óra előtt pár perccel lettünk kész mindennel. Takarítani már nem kellett, mert azt előző nap megtettük.

- Menj el nyugodtan fürdeni, ha akarsz – ajánlotta fel Potter.

- Köszi. Azt a pár edényt elmosogatod még? - Csak bólintott, és már ment is. Egy igazi álomférj. Egyáltalán nem olyan, mint Draco, akit a szüleim szántak nekem.

A tegnap este kiválasztott ruhám ott feküdt az asztalon, egy könnyed, fehér, spagettipántos ruha, melynek a szoknyarésze elől a térdemig ért, hátul pedig valamivel lentebb. A derekánál egy csillogó ezüst öv helyezkedett el. Ezt is abban a mugli boltban vettem. Most volt még lehetőségem mutogatni a homokóra alakomat, mert hamarosan szépen ki fogok gömbölyödni. Mielőtt azonban belebújtam volna, vettem egy gyors zuhanyt. Potter épp csak bement a fürdőszobába, amikor csöngettek. Ránéztem a falon ketyegő órára, egy múlt tíz perccel. Még késtek is egy picit az illem kedvéért. Mosolyogva mentem ki eléjük, és volt nagy meglepetés, amikor megláttam Weasley és Granger mellett ácsorogni Lovegoodot és Longbottomot is.

- Sziasztok! - köszöntöttem őket boldogon.

- Szia! Remélem, nem gond, hogy mi is csatlakoztunk? - kérdezte izgatottan a szőkeség.

- Dehogyis, van kaja bőven. Egész délelőtt sütöttünk Potterrel – engedtem be őket. - Ő most ment zuhanyozni, de perceken belül kész lesz. Gyertek be.

A házba lépve Granger eltátott szájjal csodálta a látványt.

- Gyönyörű ez a ház. Mikor tavaly itt jártam, olyan romos volt, hogy ki nem néztem belőle, hogy valaha lakhattak itt.

- A professzor pillanatok alatt lakhatóvá varázsolta. Pakoljatok le nyugodtan, vendégpapucsokat onnan vehettetek, ha kell, de nem muszáj – mutattam a fogas mellett felakasztott méretes papucsra, melyben különböző méretű papucsok voltak. Ez idő alatt Potter is elkészült, legalábbis az emeletről való lerohanás hangjából erre lehet következtetni.

- Sziasztok! - ölelte meg Grangert első körben. Kicsit féltékeny is lettem egy pillanatra, aztán gondolatban fejbe kólintottam magam, hiszen ők csak barátok, hosszú évek óta. Utána Weasley következett, végül Lovegood és Longbottom. - De jó, hogy eljöttetek – mosolygott rájuk. - Remélem, szomjasak vagytok, mert Parkinson egy hadseregre való piát vetetett velem.

- Úgy illik, ha tudnak választani, ahhoz pedig kell választék is – védekeztem. - Ki mit kér?

- Van alkoholos, de van üdítő is – fűzte hozzá Potter.

- Nekem most még jó lesz az üdítő is – szólalt meg elsőnek Weasley, majd mindenki narancslét ivott. - És mi ez a finom illat? - szagolt bele a levegőbe.

- Húsos pite – vágta rá a férjem. - Tudtommal, az egyik kedvenced.

- Gondolatolvasó vagy, haver. Pont ez járt a fejemben, hogy már ezer éve nem ettem.

- Akkor most ne fogd vissza magad – raktam le az asztal közepén álló deszkára a megtermett pitét.

- Ezt ti sütöttétek? - tátotta el a száját, akárcsak a barátnője.

- Nem mi, hanem a sütő – vigyorgott Potter.

- Mióta vagytok ilyen háziasak? És mióta vagytok ennyire jóban, hogy már együtt süttök? - csodálkozott Weasley. Potterrel egymásra néztünk, majd szinte egyszerre válaszoltunk:

- Az elejétől fogva!

Erre az összhangra nem tudtak mit mondani. leültünk asztalhoz, és mindenki egy jó nagy szeletet vett a pitéből. Weasleyé lett a legnagyobb.

- Hogyhogy ti is eljöttetek? - fordult Potter Longbottom felé.

- Kíváncsiak voltunk, hogy vagytok. És amikor Hermione említette Lunának, hogy ma jöttök, egyből lecsaptunk a lehetőségre.

- Örülök, hogy itt vagytok. És milyen volt a suli utolsó napjai?

- Semmi izgalmas. Megírtuk az utolsó vizsgát, és ennyi. Ez valami isteni lett – dicsérte Granger a főztünket. Weasleytől a legnagyobb elismerést kaptuk, mert csak úgy tömte magába.

- Azért hagyj helyet a desszertnek is – néztem a vörösre mosolyogva.

- Ne aggódj, midig vannak rejtett tartalékai – szemtelenkedett Potter.

- És mi lesz, ha kiderül, hogy nem szereti a trifle-t? - kérdeztem Pottertől megjátszott komolysággal.

- Ti angol pudingos trifle-t készítettek? - nézett ránk felváltva. - Azt akarjátok, hogy gurulva menjek haza?

- Van önmegtartóztatás is a világon, Ronald Billius Weasley! - szólt rá Granger szigorúan.

- Ja, kivéve, ha a hasáról van szó – kotyogott közbe Longbottom is. Kezdett felolvadni. Lovegood még csendes szemtanúként ült.

- Ez nem igaz, és mióta lettem én a beszélgetés témája? Inkább vesézzük ki Harryt és Parkinsont – terelte felénk a szót.

- Nincs semmi érdekes velünk, leszámítva azt, hogy hamarosan tényleg szülők leszünk – hadarta Potter.

- Honnan tudjátok? Dumbledore csak jövőhéten tud eljönni. Mondta is, hogy adjuk át nektek – csodálkozott Granger.

- Szerdán vettem a patikában olyan tesztet, ami ezt ki tudja mutatni. Életem legkínosabb nyolc perce volt. - Majd elmesélte nekik, amin mindenki hangosan nevetett. Még én is, pedig nekem már nem volt ismeretlen a történet, csak olyan viccesen adta elő. - Úgyhogy, srácok, gondoljátok meg, mielőtt ilyenre vetemednétek.

- Elképzelni sem tudom Neville-t ilyen helyzetben – törölgette Lovegood a könnyeit.

- Pedig egy rendes fickó könnyen benne találhatja magát. De már sosem lesz többé ugyanolyan, mint előtte – rázkódott össze, mire még nagyobbat nevettünk.

Ebéd után kibontottuk az első üveg bort. Mivel mugli közértbe mentünk, ezért csak mugli italokat vettünk. Én természetesen maradtam a narancslénél. A társaság itt egy kicsit megoszlott. Míg vártuk, hogy a trifle tovább dermedjen a hűtőben, addig a fiúk átmentek a nappaliba beszélgetni, mi lányok, pedig a konyhában maradtuk a lepucolt asztal körül.

- Mesélsz egy kicsit, most hogy Harry már nincs itt? Hogyan jöttök ki egymással? - érdeklődött Granger.

- Meglepően jól. Az első nap volt egyedül borzalmas, de az este utána már egész jó lett. Onnantól kezdve a kapcsolatunk teljesen megváltozott. Nem veszekszünk, sőt... amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, annyira boldog lettem, hogy arcon pusziltam – vallottam be pironkodva.

- Te most igazából szerelmes vagy Harrybe? - kérdezte Lovegood. Granger csak mosolyogni tudott.

- Nem tudom. Nemrég még a gondolattól is irtóztam, hogy le kell majd vele feküdnöm. Most meg féltékeny lettem egy pillanatra, mikor megölelte Grangert – sütöttem le a szemem.

- Hihetetlen, hogy egy hét alatt idáig jutottatok – szólalt meg Granger is.

- Biztos a leveled áll a háttérben, meg az, hogy nem akarok vele veszekedni.

- Szerintem inkább te. Ha nem veszekszenek vele, ő sem kezdi.

- Furcsa, de... lehet, hogy mégis belezúgtam? Szerintem, inkább csak a hormonok műve ez. Már a harmadik nap volt rosszullétem, amikor reggel omlettet sütött nekem. Talán az érzelmek is hamarabb rám törnek, nem? - néztem rájuk segélykérően.

- Lehet, de nem tagadhatod, hogy Harry jó pasi – vélekedett Lovegood.

- Luna, ha ezt hallotta volna Neville? - szólt rá nevetve Granger. Rajtam újabb féltékenységi hullám söpört végig.

- Most mi van? Hűséget fogadtam, nem vakságot.

- Azt egy percig sem vitatom, Potter tényleg jó pasi lett – értettem egyet én is Lovegooddal.

Harry:

Ronnal és Nevillel-lel a nappaliban foglaltunk helyet, a két barátom a kanapéra ült, magamnak meg varázsoltam egy fotelt velük szemben.

- Hogy érzed magad... tudod... vele – bökött a fejével párszor a konyha irányába. Ron nem az a kertelős fajta, egyből rákérdezett a lényegre.

- Parkinsonnal? Jól, hihetetlen, de tényleg jól kijövünk egymással.

- Te ugyanaz a Harry vagy, aki csapkodott és hányt, amikor megtudta, hogy együtt kell élnetek? - vonta össze a szemöldökét értetlenül. Neville pedig olyan arcot vágott, mint akinek új információval szolgáltak.

- Pazar, most már Neville is tudja, hogy rosszul lettem!

- Ezen semmi szégyellnivaló sincs, Harry – nyugtatott Neville. - Az akkor volt, most meg most van. Na és ha már ilyen jól elvagytok, történt már köztetek... hogy is fogalmazzam... olyasmi? - vörösödtek el a füle hegyei saját kérdése hallatán. Ron arca is pipacsvörös lett, ahogy rám nézett.

- Komolyan, olyanok vagytok, mint a gyerekek – szidtam őket felváltva. - És ha tudni akarjátok, nem.

- Miért nem? Parkinson jó csaj, csak éppen gonosz – vélekedett Ron.

- Helyesbítenék, gonosz volt, és nem mellesleg, tényleg jó csaj – ismertem be kelletlenül.

- Akkor miért nem teperted még le? - vigyorgott szenvtelenül az oly félénknek hitt Neville.

- Mióta lettél te ilyen rámenős? - néztem rá kikerekedett szemekkel. - Luna bírja a tempódat?

- Képzeld, imádja a tempómat, és azóta lettem ilyen, mióta kinyírtam egy horcruxot. Szerintem, elég hősies cselekedet volt ahhoz, hogy megnőjön a bátorságom, nem? - húzta ki magát büszkén.

- Az volt. Ami pedig Parkinsont illeti, van még benne pár belső gát, ami nem engedi, hogy szabadjára engedjem a vágyaimat.

- Nem is kell még elkapkodni, Neville csak viccelt – lökte oldalba őt.

- Pedig nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, milyen lenne... - A pajzán folytatás helyett inkább beleittam a kezemben szorongatott borospohárba. - Hogy van Ginny? - váltottam témát a hirtelen beálló csend miatt. - Nagyon haragszik rám? Nem sikerült beszélnem vele az esküvőn, pedig meg akartam neki mondani, hogy...

- Ne érezz miatta bűntudatot – vágott a szavamba Ron. - Nem voltál belé szerelmes, és ezt nem lehet kicsikarni.

- Parkonsonba sem vagyok szerelmes – tiltakoztam, mielőtt azt hoznák ki a dologból.

- Persze, csak éppen éjjel-nappal kívánod őt! - nevetett fel hangosan Neville, mire Ron is röfögve csatlakozott.

- Nem lehetne hangosabban? A lányok még lehet, hogy nem hallották! - ripakodtam rájuk.

- Csak nem attól félsz, hogy Parkinson meghallja? - gonoszkodott Ron.

- Pontosan attól félek, szóval ne merészeljetek bekavarni – figyelmeztettem őket, de máris elterelődött a figyelmük, amint meghallották Hermione hangját:

- Lehet jönni sütit enni!