Sziasztok! :) Egy csöppet megkésve bár, de törve nem, itt a következő rész :) Viszont előre szólok, hogy a pénteki részt csak hétfőn tudom szállítani, mert családi programok lesznek :/ Jó olvasást kívánok nektek! Puszi: Amanda

Harry:

Az elkövetkezendő pár nap nyugalmasan telt, mint mindig. Próbáltam Parkinsonra figyelni, hogy véletlenül se erőltesse meg magát, közben nekiláttam átnézni a könyvelést is. Hét elején vettem egy könyvet, ami ezzel foglalkozott, és egész érthetően volt benne leírva minden. Bár azért maradtak sötét foltok, ezért kellett a magántanár. Ehhez nagy segítséget nyújtott a három utcával lentebb lévő kávéház, melyben internetezni is lehetett. Ez még nekem is új volt, de a tulajdonos – aki mellesleg nagyon dögös csaj – sokat segített. Csak Parkinson meg ne tudja, különben ki fog akadni. Naponta böngészgettem egy-egy órát, mire sikerült egy érdemleges fickóra akadnom, Otthon fel is hívtam vezetékesen, és meg is beszéltünk egy időpontot péntek délutánra. A probléma az egészben az volt, hogy Dumbledore és Madam Pomfrey is pont aznapra jelentkeztek be. Nagyon reméltem, hogy nem találkoznak. Azért egy mugli könyvelőt két varázslóval is sokkolni. Nem szívesen vallanám be neki, hogy varázsló vagyok. Parkinsonnal nem lesz gond, ő úgyis mugliként szeret tevékenykedni mióta itt élünk.

- Mikorra mondta a professzor, hogy megnéznének? - kérdeztem Parkinsontól péntek reggel. Ő éppen a mosdóból jött ki a reggeli rosszulléte után. A héten minden napját így kezdte.

- Ha jól emlékszem délelőtt – motyogta erőtlenül. Úgy megsajnáltam. És hirtelen bűntudatom is lett. Én tettem ezt vele, még ha az akkor jó is volt, bár erről csak Parkinson tudna nyilatkozni. Vittem is neki egy pohár vizet. - Köszi – kortyolt bele hálásan.

- Csináljak valami reggelit?

- Nem tudom, úgy érzem, hogy még enni sincs erőm – huppant le a kanapéra. - Ez a hét borzasztó volt.

- Látom rajtad, de gondolj arra, hogy a javasasszony mindjárt itt lesz, és ad neked valami erősítő főzetet.

- Csak ez tartja bennem a lelket. Minden terhesség ilyen?

- Minden terhesség ilyen?

- Parkinson, én annyiszor voltam már terhes...

- Ne viccelődj, tudod, hogy ez költői kérdés volt – lökött oldalba, és nagy szerencsémre, nem háborodott fel.

- Tudom, de a választ nem. Sokan túlélték, Mrs. Weasley hétszer is. Ő biztos tudna válaszolni.

- Most úgy találkoznék vele, hogy kikérdezzem a tapasztalatairól. Úgy félek ettől az egésztől.

- Ha nagyon akarod, a fiúktól megkérdezhetem, hogy mikor érnek rá, aztán átmehetünk hozzájuk. Úgyis rég találkoztam már a pót-anyámmal.

- Az jó lenne, már ha nem dob ki a házából, amint meglát.

- A feleségem vagy, nem fog kidobni. Sőt, körül fog ugrálni, majd figyeld meg – mosolyogtam rá, erre sírásban tört ki. - Valami rosszat mondtam? - Enyhén megrázta a fejét. - Akkor miért sírsz?

- Mert hülye vagyok... – állt fel mellőlem, a kezembe nyomta a poharát, majd ismét megrohamozta a mellékhelyiséget.

Fél tizenegyre érkeztek meg hozzánk a professzor és Madam Pomfrey a hopp-hálózaton keresztül. Már nagyon vártam, hogy végre itt legyenek, mert nem akartam, hogy véletlenül is találkozzanak az új tanárommal.

- Jó, hogy végre itt vannak. Parkinson nagyon rosszul van - siettem eléjük, amint meghallottam a fellobbanó tűz hangját. - Éppen most kezd elszenderedni – mutattam a hálószoba irányába.

- Köszönöm, Mr. Potter, innentől átveszem az anyukát – csukta be maga mögött az ajtót. Én még egy utolsó pillantást tudtam rá vetni, mielőtt bezáródott az ajtó. - Mi van vele, miért van ilyen rosszul? Ugye, nem fog meghalni? - faggattam a kint maradó igazgatót.

- Természetesen nem fog meghalni, de az első hónapok nehezebbek lesznek neki, mint egy átlagos muglinak, hiszen a gyereketek sem lesz átlagos.

- Tudom. Ő lesz a világ megmentője – morogtam.

- Nem azért. Minden boszorka nehezen viseli a terhességet, ha jövendőbeli varázslót vagy boszorkát vár a méhében.

- Ezért is jelentkeznek a tünetek előbb?

- Valószínűleg – bólintott a professzor. - De mesélj, hogy vagytok? A hangodból ítélve, jól kijöttök egymással – mosolygott félhold alakú szemüvege mögül.

- Ritkán veszekszünk, ez tény. Mindent megtesz, hogy jól kijöjjünk egymással.

- Ezt örömmel hallom. Na és te?

- Én sem provokálom.

Nem tartott sokáig a vizsgálat. Alig tíz perc múlva már ki is jött, mielőtt igazán elkezdhettünk volna beszélgetni.

- Hogy van? - kérdeztem rögtön.

- Adtam neki altató bájitalt, most el is aludt – csukta be maga után az ajtót Madam Pomfrey. - Három-négy órát biztos aludni is fog, ezután nagyon éhes lesz, úgyhogy ne csodálkozzon.

- De ez normális? Még sosem láttam ilyen fal fehérnek az arcát.

- Teljesen normális, és ne aggódjon, mindkét magzat jól van.

- Bocsánat, miféle mindkét magzat? - Egy pillanatra úgy éreztem, hogy rosszul hallok.

- Ikreket vár. - Ezt már nem hallhattam félre. Le kellett ülnöm a kanapéra.

- Ketten lesznek? - kérdeztem vissza döbbenten. - De ez hogy lehetséges? Csak egyszer voltunk együtt! - Ez nevetséges kérdés volt, tudtam, hogy nem ettől függ, de már ki kellett mondanom, ha kigondoltam.

- Ne izgulj, Harry, minden rendben lesz – próbált vigasztalni az igazgató.

- És Parkinson tudja, hogy ikreket vár?

- Nem akartam őt ezzel felidegesíteni.

- Szóval, rám hagyta a munka nehezét, köszönöm.

- Tizenhat fiolányi erősítő-bájitalt tettem az asztalára, abból vegyen be minden reggel egyet. Ezek elmulasztják a reggeli rosszulléteket – folytatta. Nem is reagált az előbbi kitörésemre. - Most is vegyen be belőle egyet, miután felébredt, és csak rá húsz percre egyen.

- Értettem.

Ott és akkor éreztem úgy, hogy nekem sürgősen be kell rúgnom, de nem lehetett, mivel délutánra vártam a magántanárt. Durva lenne, ha részeg lennék az első találkozásunkkor. Mit mondhatnék mentségül? Hogy ikreket várunk az asszonnyal? Még lehet, hogy meg is értené. Úgy beszélgetnék most Ronnal, kicsit bepánikoltam. Vagy nem is, inkább Mr. Weasleyvel. Ő aztán tudna tanácsot adni. Vagy még jobban rám ijeszteni.

A délelőtt hamar átfordult délutánba, és mire észbe kaptam, már elmúlt három is. Addig elütöttem az időt egy kis takarítással, meg főzögetéssel. Közben a leendő tanárom is megérkezett. Csupán fél órát volt itt. Megbeszéltük, hogy heti két alkalommal jönne, alkalmanként másfél órát lenne itt, nyolc fontért. Nekem teljesen megfelelt így. Tehát jövő hét kedd öt órára meg is beszéltük az első óránkat.

Épp hogy beértem a házba, miután kiengedtem, amikor meghallottam Parkinsont ébredezni. Óvatosan nyitottam be hozzá. A szobában félhomály uralkodott. Már nyitva volt a szeme, de még nem ült fel.

- Szia. Hogy vagy? - kérdeztem halkan.

- Szarul. Nagyon szédülök – nyögte.

- Ez azért van, mert gyenge vagy, és alig ettél – mentem oda az asztalhoz. Elvettem az egyik fiolát a kupac tetejéről. - Madam Pomfrey azt mondta, hogy minden reggel be kell venned ebből – nyújtottam át neki a bájitalt.

- Mi ez?

- Erősítő főzet. Elmulasztja a rosszulléteket – léptem az ágyhoz, hogy segítsek neki felülni. - Lassan kelj fel. - Az alkarjánál fogva tartottam és húztam finoman, míg egyenesbe tornászta magát.

- Kösz – motyogta, majd kiitta az üvegcse tartalmát. Pár percre rá visszajött az arcába a vér. Máris jobban nézett ki. - Farkas éhes vagyok!

- Tudom, de még várnod kell az ebéddel húsz percet. Addig el kell mondanom valamit – ültem le mellé az ágyra.

- Potter, ne vágj ilyen fejet. Megijesztesz!

- Ikreink lesznek! - Nem tudtam, hogyan mondhatnám el kíméletesen, ezért egyszerűen csak kimondtam. És ahogy vártam is, pár percig szóhoz sem jutott.

- Wow, ez...ez biztos? Nem lehet, hogy tévedett?

- Ne aggódj, engem is letaglózott a hír, de valahogy azt is túléljük majd – próbáltam ezzel magamat is biztatni.

- Annyira nem lehet nehéz, elvégre Weasleyék is heten vannak – érvelt ő is. - De ez már kiderülhet ilyen korán?

- Bizonyára azért, mert mi varázsló és boszorkány vagyunk, és a gyerekeink is azok lesznek – válaszoltam.

- Szóval, ezután várható a hiszti, a kívánósság és az érzelemkitörés?

- Kegyelmezz szegény fejemnek, nem mondtam komolyan, amikor arra kértelek, hogy veszekedj velem – ingattam a fejem.

- Nem? Pedig én úgy láttam? - mosolygott rám. - Legyen, nem kiabálok veled, cserébe pedig kérnék egy hatalmas epermázas fánkot – nézett rám határozottan.

- Most azonnal? Ez komoly?

- Nem, elugorhatsz érte egy óra múlva is, de akkor addig fogok kiabálni veled – vigyorgott rám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg ilyen követelőzős lesz az elkövetkezendő nyolc hónapban?

- Rendben, máris hozom. - Kimentem a szobából, majd elővettem a hűtőből a vanília mázas fánkját, amit még az ebédvásárláskor hoztam. Mielőtt a szobába léptem volna, epressé változtattam. - Parancsolj – adtam neki oda a papírzacskót. - De még nem ehetsz belőle! - parancsoltam rá.

- Gyorsan megjártad – vette át tőlem megilletődötten.

- Könnyű volt, mivel már megvettem, amikor hozzávalókért ugrottam le a közértbe. A múltkor annyira szemeztél velük, és gondoltam, hogy megleplek. Csináltam ebédet is. Rántott cukkinit, tartárral és rizzsel.

- Szóhoz sem jutok, Potter. Ne haragudj, hogy ilyennel viccelődtem, én...

- Jaj, ne kezdj el sírni! - Már kezdett lefelé görbülni a szája.

- Nem akarok, csak úgy megindul bennem az érzelem, és ki akar törni belőlem – remegett meg a hangja.

- Ha úgy érzed, hogy sírnod kell, akkor gyorsan gondolj valami viccesre – javasoltam.

- Bárcsak úgy működne, de ez sokkal nehezebb, mint hinnéd.

- Akkor nincs más megoldás, rád küldök egy csikiző bűbájt!

- Én meg egy pofozót, ha ezt meg mered tenni. Gyűlölöm, ha csikiznek.

- Ezt jó tudni. Ebben a pillanatban telt le a húsz perced, mehetünk ebédelni. - Nem is kellett kétszer mondanom.

***

Szombaton meglátogattam a fiúkat az üzletükben, hogy beszámoljak nekik a fejleményekről, meg elvigyem az eddig elvégzett munkámat. Gondoltam, hogy ott lesznek, mert mindenük az a bolt, és nem is tévedtem. A csengettyű ismét megszólalt az ajtó felett, ahogy beléptem, de ezúttal Fred tűnt fel azonnal a sorok közül.

- Harry! - üdvözölt vidáman, és egy bordaropogtató ölelésben részesített. - George mondta, hogy szívesen átvennéd a könyvelést.

- Igen, próbálkozom felfogni, de még nem megy tökéletesen. Fel is fogadtam tegnap egy magántanárt, aki ért hozzá.

- A papírokat ugye nem mutatod meg neki?

- Nem, eszemben sincs. Rögtön levágná, hogy varázsló vagyok, azt meg nem szeretném.

- Ez érthető is. És mond csak, milyen a házas élet? - vigyorgott rám azzal a tipikus gonoszkodó ábrázatával.

- Képzeld csak, mesés – válaszoltam ugyanolyan hangszínben és stílusban. Meg is lepődött.

- Tényleg, vagy csak engem parodizálsz?

- Téged parodizállak, de egyébként tényleg. Parkinson hihetetlen megértő, csak épp hihetetlenül terhes. Ikreket vár. - Fredből kiszakadt a nevetés. A vállamba kapaszkodva igyekezett tartani magát, különben már a földön fetrengett volna. Én pedig nem tehettem mást, türelmesen vártam, és reméltem, hogy nem tévednek be a boltba. Persze, a hangosan nyerítő nevetésre George is kijött az emeleti irodából.

- Itt meg mi folyik? Éppen leltárt próbálok tartani, de így képtelenség koncentrálni!

- Bocs, tesó... - kapkodott levegő után. - Harry... ezt... el kell... mondanod – nyögte két újabb roham között.

- Ez egyáltalán nem vicces! Azonnal hagyd abba a nevetést! - parancsoltam rá, de nem hatotta meg.

- Gyerünk fiúk, mondjátok el, én is nevetni akarok – jött le az emeletről George.

- Parkinson ikreket vár – sóhajtottam, és beletörődve vártam, hogy George is nevetésben törjön ki. Meg is lepődtem, hogy ő nem csatlakozott.

- És ezen mi olyan vicces? - nézett a bátyjára, aki mostanra kezdte magát összeszedni.

- Igazából semmi, csak ahogyan akkor előadta. Nem egyszerűen kijelentette, hanem... áh, nem is tudom, hagyjuk... nekem vicces volt!

- Hogyhogy ikreitek lesznek? - kérdezte megértően George. Erre a reakcióra vártam az elején is.

- Nem tudom. Tegnap vizsgálta meg Madam Pomfrey. Szörnyű állapotban volt Parkinson akkor. Ma már nem, mert kapott erősítő-bájitalt.

- Úgy érzem, a legjobbkor jött anyu invitálása – szúrta közbe Fred, miután kicsit összeszedte magát.

- Ja tényleg, akartunk is neked szólni, hogy vár titeket szeretettel holnap egy kis ebédre. Már régen beszélgettünk.

- Szerintem, Mrs. Weasley jövőbelátó. Épp ezt beszéltük Parkinsonnal is, hogy milyen jól jönnének most a tapasztalatik. Bár, kicsit fél, hogy nem jó szemmel fognak ránézni a múlt miatt.

- Anyánk nem haragtartó típus, mondd meg neki. Inkább készítse a gyomrát és a gyerekeitekét, mert ötven fogással fog várni titeket. Főleg, ha megtudja, hogy Parkinson ikreket vár – vigyorgott George.

Folyt. köv.