Harry:

Szerencsém volt, Hagridra a kunyhója előtt találtam rá, éppen babot fejtegetett, de amint meghallotta lépteimet, egyből felkapta a fejét.
- Szerbusz Harry! – köszönt a szokásos, erélyes hangján, ami annyira megszokott volt tőle. Épp úgy hozzátartozott, mint loboncos haja vagy a vadkanfogó kopója.
- Szia Hagrid! – köszöntem én is. – Ráérsz beszélgetni kicsit?
- Persze – rakta odébb a vödröt, miután tüzetesebben végignézett rajtam. – Valami baj van?
- Szükségem lenne a tanácsodra – sóhajtottam, mire tőle egyáltalán nem megszokottan felszökkent a szemöldöke. Egészen a haja tövéig.

- Az én tanácsomra? – bökött hatalmas mutatóujjával a mellkasára. – Harry, tudod, hogy bármikor szívesen meghallgatlak, de a tanácsadásban nem vagyok igazán otthon.
- Azt nem tudhatod – ráztam meg a fejem, majd sürgetően a ház felé böktem. – Nem maradhatok sokáig, ezért…

Nem kellett befejeznem a mondatot, Hagrid értett a célzásból. Az ajtó előtt hagyta a megkezdett munkáját, és ahogy beléptünk az ajtón, én leültem az asztalhoz, ő pedig nekilátott vizet forralni a teához.
- Mi történt? – ült le a velem szemben lévő székre.
- Az igazgató azt akarja, hogy vegyem feleségül Parkinsont egy jóslat miatt, ami majd a jövőben fog bekövetkezni – mondtam el neki egy szuszra, de nem hagytam rá időt, hogy feldolgozza a hallottakat. – Állítólag a közös gyerekünk majd olyan erős lesz, aki le tudja győzni a közelgő sötét erőket. De a legrosszabb, hogy együtt kell nevelnünk, szeretetben. Hagrid, hogyan nevelhetnénk a gyerekünket szeretetben, amikor az anyjától is kiráz a hideg? – túrtam bele a hajamba. – Az élet olyan… szar.

Vártam, hogy majd válaszol valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, csak a teafőző fütyülése jutott el a tudatomig. Hagrid felpattant, hogy gyorsan kivegye a tűz fölé lógatott kannát, rakott bele egy kis teafüvet, majd néhány perces áztatás után töltött mindkettőnek egy-egy csészével, ügyelve arra, hogy a fű ne menjen bele a poharunkba. Amint elkészült, elém tolta az én adagomat. A sajátjába azonnal beleivott, és abba sem hagyta, míg ki nem ürült a pohara.

- Dumbledore sosem tenne ilyet – rakta le az asztalra hatalmas bögréjét. – Nem kényszerítene ilyesmire.
- Igen, mint ahogy nem kényszerített arra, hogy küzdjek meg Voldemorttal, mert a JÓSLAT szerint én voltam az, akit méltó ellenfelének jelölt ki, ugye? – Haragom újult erővel tört utat magának Hagrid védelmező reakciója miatt. Értem én, hogy védi a professzort, hiszen neki köszönheti, hogy itt maradhatott a kastélyban annak idején. És most neki köszönheti a tanári állását is. Én tökéletesen megértem. Nem is azért jöttem, hogy közösen szapuljuk Dumbledore professzort. Csak azért, hogy segítsen valahogy jobb szemmel látni a helyzetemet. Már ha ezt egyáltalán lehet.
- Nem kényszerített, te is elfogadtad a végzeted. Mondhattál volna nemet is.
- Nemet? Ezt most komolyan mondod? – Pár másodpercig nem tudtam magamhoz térni a kijelentését követően. Hogy mondhattam volna nemet, mikor az igazgató nem felkért a feladatra, hanem tényként közölte. Mint ahogy most is tette. Csak egy kérést lehet visszautasítani. Persze, ezeket nem mondtam ki hangosan Hagridnak is, nem veszekedni jöttem. Inkább gyorsan témát váltottam. – Mit tegyek, Hagrid? Törődjek bele a sorsomba? Nekem azt írták elő, hogy folyton mások utasításainak tegyek eleget? Én mikor fogok jönni? Mikor lesz az, amit én szeretnék? – Újabb hallgatás volt rá a válasza, de nem akartam sürgetni, hiszen ez elég nehéz téma. Akkor sem hibáztathatnám, ha nem is tudna rá egyértelmű választ adni. Már attól is jobban éreztem magam, hogy kipanaszkodhattam magam, egy úgymond kívülállónak.
- Parkinson az a mardekáros, sötét hajú lány, ha nem tévedek – szólalt meg váratlanul.
- Igen, egy hisztis, önző liba – morogtam magam elé, majd beleittam a teába. Nem volt megízesítve, de még így is jólesett. Kicsit keserű volt az íze, de ez zavart a legkevésbé.
- Bár nem vagyok valami jó a szerelemben sem, de attól még szemem az van. Ms. Parkinson egész csinos lány. – Az a korty, amit éppen lenyelni készültem, végül a tüdőmben kötött ki. A köhögés pedig szabályosan fuldoklással párosult. Szemeim könnybe lábadtak, és percekbe telt, mire visszanyertem a hangom.
- Hogy mondhatsz ilyet? – nyögtem ki vörös képpel. Most biztos versenybe szállhatnék Vernon bácsikáméval, és én nyernék. – Igazad van, tényleg nem értesz a szerelemhez! Nem a külső számít, vagyis nem csak az. Parkinson egy kibírhatatlan fruska! Egy beképzelt, aranyvér mániás, szűk látókörű, bunkó… - És még tovább is tudtam volna sorolni, csak a dühtől már nem is láttam tisztán. – Ráadásul, azt akarja, hogy tegyük le a hűségesküt.
- Ki? Ms. Parkinson?
- Dehogy ő, Parkinson még nem is tud róla – legyintettem ingerülten. – Dumbledore professzor. Nem elég, hogy el kell vennem őt, még meg sem csalhatom azzal a lánnyal, aki az igazi lehetne! – Annyira elfutotta agyamat a lila köd, hogy szemeimből kicsordultak az első könnycseppek. De azonnal le is töröltem őket, majd felálltam az asztaltól. – Lassan mennem kell vissza, hogy felkészüljek az esküvőmre – ejtettem ki az utolsó szót ridegen és elutasítóan. Megköszöntem a teát, meg azt, hogy egyáltalán meghallgatott, majd elindultam a kijárat felé.

Hagrid az ajtónál ért utol. Finoman megfogta a vállamat, és úgy fordított maga felé.
- Sajnálom, hogy nem tudtam tanácsot adni, de én bízok benned. Harry, te mindig jó döntéseket hoztál, és tudom, hogy ezzel a feladattal is meg fogsz birkózni.

Egész végig erre vágytam, hogy valaki ezt mondja. Nem is segítségre, csak pár bátorító szóra volt szükségem.

Pansy:

Sally, a legjobb barátnőm ott állt a tömegben, és csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. Amint az igazgató befejezte a mondandóját és távozott, én gondolkodás nélkül utána siettem. Még Hermione utánam kapó kezével sem törődtem. Lesiettem a lépcsőkön, majd át a hűvös pincehelyiségen. Láttam, hogy bement a klubhelyiségünk ajtaján, de ott nem találtam, így felmentem a hálókörletünkhöz.

Sally az ágyán feküdt összegömbölyödve és rázta a zokogás. Hirtelen nem tudtam, mi lenne a helyes. Hogy vigasztalhatnám pont én, mikor elvettem tőle az egyetlen fiút, aki tetszett neki? De ha nem megyek oda hozzá, nem lennék jó barátnő! Olyan nehéz helyes döntést hozni. Végül a második mellett tettem le a voksomat, mert akármennyire is éreztem magam szemétnek, mégiscsak ő volt az egyetlen lány, aki igazán elfogadott.

Halkan becsuktam magam után az ajtót, majd az ágya mellé sétáltam. Csak finoman érintettem meg a hátát, de máris felém fordult. Arca vörös volt a sírástól, az indulat pedig csak úgy szikrázott a szemeiből.
- Hogy mersz ezek után hozzám érni? Amit tettél, megbocsáthatatlan! – köpte a szavakat, én pedig szabályosan hátratántorodtam tőlük. Mintha maga a kimondott szavainak ereje lökött volna rajtam egyet. Megijedtem Sallytől. – Takarodj innen, most! – kiáltotta, és ahogy közben fenyegetően felállt az ágyról, akaratlanul is hátrálni kezdtem.
- Figyelj, én…
- Nem akarlak meghallgatni, elárultál! – vált még hisztérikusabbá, és én jobbnak láttam sietősre venni a kiköltözésem. Egy pálcaintéssel bepakoltam a ládámba, majd kirohantam a szobából, és vissza sem néztem.

A folyosó falának támaszkodtam, miközben szaporán vettem a levegőt. Ki hitte volna, hogy a szelíd, barna szemei mögött ilyen harag is tud lakozni. Valahol, a szívem legmélyén már éreztem, hogy bosszút fog rajtam állni, de most már biztosan tudtam. Egyedül maradtam.

- Parkinson! Úgy elindultál, hogy azt hittem, már rég az esküvőre készülődsz a barátnőddel! – Granger állítását újabb támadásnak éreztem, ami szinte lenyomott a földre. Nem tudtam ellenállni a mellkasomat szorongató érzésnek, engedtem neki. Mintha megszédültem volna, úgy roskadtam össze a ládám mellett.
- Hé, Parkinson, térj magadhoz – éreztem pár finom pofont az arcomon. Nem emlékeztem rá, hogy elvesztettem volna az eszméletem.
- Mi történt? – kérdeztem kábán, amint magamhoz térve felültem. A griffendéles lány arcán megkönnyebbülés suhant végig.
- Elájultál pár percre – közölte, és egy kis mosolyt villantott rám. Nem tudtam hová tenni ezt a látványos aggódást, de attól még a melegség ott volt a lelkemben, és egy gondolat, ami csak egy gyorsvonatként robogott át az agyamon: mégsem vagyok olyan egyedül.
- Hol vagyunk? – néztem körül zavart tekintettel. Legalább így el tudtam terelni a gondolataimat az előbbi képtelenségről.
- Nálam, a Griffendél-toronyban, a hálókörletünkben.
- Nem kértem ilyen részletes leírást, de kösz – álltam fel a földről, de még nagyon bizonytalan voltam. Sosem ájultam el azelőtt.
- Nem kéne még ilyen hirtelen mozdulatokat tenned – tanácsolta, és a segítségével leültem az ágyára, majd hozott nekem egy pohár vizet a fürdőből. Bár tudtam, hogy kételkednem kellene benne, de nem tudtam, elvégre ő volt az egyetlen, aki felkapart a folyosó kövezetéről. Kortyoltam belőle párat, és máris éreztem jótékony hatását.
- Szép kis esküvő elébe nézünk úgy, hogy a menyasszony bármikor elájulhat – nevettem fel keserűen.
- Biztos a terhesség jele. Ilyenkor a szervezeted nem olyan beszámítható, mint általában.
- Vagy egy beszámíthatatlan, idegbeteg barátnő az oka – motyogtam magam elé, de olyan halkan, hogy még én is alig hallottam.
- Tessék?
- Nem fontos – sóhajtottam mélyet. – Kösz a vizet, meg a törődést, de most már mennem kell – álltam volna fel, de visszanyomott.
- Nem mész sehova! Mégis, hová mennél így? Hamarosan itt a szertartás ideje is. Fel kell készülnöd. Segítek benne, ha szeretnéd – ajánlotta fel, mire képtelen voltam fenntartani a pókerarcomat.
- Miért akarsz segíteni? Csak nem azt várod el ezek után, hogy puszipajtások legyünk? – hördültem fel. – Igaz, hogy már nincs háború, de attól mi még nem leszünk hirtelen jóban.
- Én sem miattad teszem, ne aggódj, kizárólag Harry az oka! Tudom, hogy milyen nehéz neki, csak könnyíteni akarok a helyzetén! – kiabálta indulatosan, majd elvette tőlem a poharat, és visszavitte a fürdőbe. De tudtam, hogy ez csak egy ürügy, hogy eltűnhessen egy kicsit, hogy nyugodtan kisírhassa magát. Láttam, mert nem zárta be a fürdő ajtaját. A csapra támaszkodva törölgette a szemeit hol a jobb, hol a bal kezével.

Elfogott a bűntudat iránta, már másodszor az elmúlt napok alatt, pedig azelőtt még a szótáramban sem szerepelt ez a szó. Percekbe telt neki, mire összeszedte magát, és újra kijött hozzám.
- Sajnálom – nyögtem ki. Maga a szót nem lett volna nehéz kimondanom, csak egyszerűen nem szoktam hozzá, hogy sajnálkozzam.
- Ne törd magad, már mondtam, hogy nem miattad teszem – keményítette meg a hangját. Be kell ismernem, hiányzott a kedves és törődő énje.
- A többi szobatársadat nem zavarja, hogy itt vagyok? – kérdeztem, hogy kicsit eltereljem a témát. Hátha így megfeledkezik a haragjáról.
- Senki sem tudja, hogy itt vagy. Lassan itt a nyári szünet, mindenki odakint sütteti a hasát. És kevesen is tudnak még a jóslatról és arról, ami vele jár. Majd a nagyteremben lesz meglepetés.
- Az biztos. Már alig várom, hogy lássam a diáktársak megdöbbent arcát – tettem hozzá viccelődve.
- Azt hittem, hogy a gondolat is irtóztat? – lepődött meg Hermione.
- Próbálom másképp nézni a dolgot, és örülök, hogy segítesz – tettem hozzá, hátha ez kizökkenti a mostani távolságtartó viselkedéséből.
- Nagyon szívesen – mosolyodott el végre. – De most kezdjünk hozzá az öltözködéshez.

Miután megfürödtem és megmostam a hajam, kiválasztottuk a ruhát is, amely egy sötétkék báli ruhára esett. Selyemből készült. Elől mélyen dekoltált, és a hátamból is kivehető lesz majd egy jó nagy rész. A vékony spagetti pántot pedig egy hatalmas pillangó két szárnya képezi, mely hátul, a derékrésznél ér véget.

- Gyönyörű, de kihívó darab. Biztos, hogy ez lesz a legjobb választás? – aggályoskodtam. – Még sosem volt rajtam, pont azért, mert sokat mutat.
- Ugyan már, könnyed és szép esésű, az már csak plusz, hogy sokat mutat – csillant meg huncut fény Granger szemeiben. Nem akartam hinni a fülemnek. A kis pedáns lány valójában ilyen lenne? De kétség sem férhet hozzá, hogy tetszett, ezért nem is tettem szóvá.
- Meggyőztél.

A még hátra lévő idő alatt elkészítette a hajam, mely kísértetiesen emlékeztetett az övére, melyet negyedikes korunkban a bálon viselt, de nem bántam, mert már akkor is tetszett.
A sminket én tettem föl magamra, de nem túloztam el, mint általában szoktam. Addig ő is megfürdött, majd felvett egy szebb mugli ruhát.

- Te nem akarsz kiöltözni? – kérdeztem megütközve, mintha magától értetődőnek kellene lennie.
- Elvileg mi csak egy szokványos vacsorához készülődünk.
- Az igaz, de azért a menyasszony tanújának illene szépnek lennie, nem gondolod? – húztam fel a körömcipőmet. Direkt nem néztem rá, nem akartam még jobban zavarba hozni.
- Tessék? Te azt akarod, hogy én legyek a tanúd? – bukott ki belőle értetlenül.
- Te vagy az egyetlen, aki a történtek után itt van velem. Szerintem ez egyértelmű – néztem rá végre. Megérte, mert, még ha kicsit is, de mosolyra húzta az ajkat, és nekem ennyi bőven elég volt.
- Ezt már szinte kedvességnek lehet mondani – ismerte el.
- Ennél többre most ne nagyon számíts tőlem – vallottam be, de már meg is bántam. Nem akartam újra magamra haragítani.
- Ne aggódj, sosem voltam telhetetlen – csengett nyugodtan a hangja, majd ő is gyorsan keresett magának egy alkalmasabb ruhát.

Folyt. köv.